Üdvözlünk sokadízben itt ma (Varázsfuvola-gyerekelőadás a Műpában)

2012. január 15. (15:00)
Fesztivál Színház

Nemzeti Filharmonikusok – Gyermekszemmel
MOZART: A varázsfuvola – keresztmetszet

*

– Vigyázat! Gyerek van nálam, és nem félek használni – rikkanthattam volna a színpad felé, hiszen elvileg nincs kényelmesebb ennél: én, mint kísérő, csak nézem a műsort, aztán kikérdezem a gyereket, elvégre neki szól az előadás, őt kell elbűvölni. A közreműködőket pedig valós veszélyre figyelmeztettem volna, hiszen míg én adott esetben tapasztalatnak, rálátásnak köszönhetően, ilyen-olyan okból lehetek megértő, szolidáris, leírhatok olyasmit, hogy „adósunk maradt”, vagy „nem minden tekintetben felelt meg a várakozásnak”, addig – figyelem, ordas közhelyre alapozás következik! – egy gyerek minden finomítás nélkül mondja, amit gondol.

Csakhogy, ha valaki feltette már valaha is azt a kérdést egy gyereknek, hogy „mi volt az oviban/iskolában”, pontosan tudhatja, hogy az arra adott válasz nemhogy egy cikknyi anyagot nem tartalmaz, de a tőmondatok képzeletbeli ranglistáján is előkelő helyet foglal el („semmi”). Szóval: nem egyszerű, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a közösségben aktívan megélt helyzetek előbb kikívánkoznak a tesztalanyból, mint egy színházi előadáson szerzett élmények, vagyis, teszem azt, Tamino hallgatási próbája izgalom tekintetében messze alulmarad azzal a kísérlettel szemben, hogy hány Mackó sajt felhasználásával képezhető egyenletes bevonat a váltócipő talpán.

Nem könnyű, de rövid érési, ülepedési idő után, s persze a direkt kérdések mellőzésével elérhető némi eredmény.

Jelen esetben például az, hogy van szerencsém tolmácsolni a közreműködők felé a célközönség általam beterelt egyedének azon üzenetét, miszerint általánosságban nagy elégedettséggel töltötte el a produkció – leszámítva persze pár apróságot. Ezek közé tartozik például, hogy az előadás legunalmasabb részének tartotta a Képáriát, melyből – elmondása szerint – nem a fellobbanó szerelem, hanem valami nagy-nagy szomorúság érződött ki.
Hasonlóképp meglepő reakciót váltott ki belőle az Éj királynőjének áriája, ami szerinte most nem ijesztő, hanem vidám, mókás volt…
(Jelzem: túl van már a Halász Judit-féle CD-n és a Bergman-filmen is, tehát nem a mondanivaló félreértéséről van szó, a konkrét megszólaltatások tűntek neki – hogy is mondjam – sajátos tolmácsolásnak.)

Az élmények felidézésekor Pamina és Sarastro képbe sem került, áriáik most nyomot sem hagytak benne, ellentétben az örök haver Papagenóval – furcsa is lett volna, ha egy ifjúsági Varázsfuvola-előadáson kimaradnak a ziccerek…

Kellemes meglepetésként ért, amikor megkérdeztem, hogy értette-e az áriák szövegét, és azt mondta, igen (ezek szerint az ő fülével még nincs baj, jó neki). A mesélőt is követni tudta – persze, mint fentebb jeleztem, a történet már régről ismerős neki –, és nem akadt fenn olyasmiken sem, hogy „ez azért kvintett, mert öten éneklik”, vagy, hogy „Pamina el van keseredve, ehhez legmegfelelőbb hangnem a g-moll”.

Még az előadásról kifelé jövet történt, hogy megkérdezte, lesz-e ilyesmi itt máskor is, mert ha igen, akkor jöjjünk.
Azt hiszem, ebben benne van a válasz arra a kérdésre, hogy milyen volt a produkció.
Egyébként én is gazdagodtam egy élménnyel. Láttam szemüveges Monostatost.