Importherceg, avagy Turandot Pozsonyban

2012. február 1.
Pozsony
Szlovák Nemzeti Színház

PUCCINI: Turandot

*

Két operaháza is van Pozsonynak. A patinás Helmer–Fellner-épület is üzemel még, ám tőle párszáz méterre a Duna partján fölépült egy új színház, két teremmel. Egyikben prózát, a másikban operát és balettet adnak. Hogy melyik dalművet hol játsszák, abban nem látszik különösebb rendszer. A kissé stilizált díszletű Carmen például a régi házban megy, a hagyományos Tosca és az eklektikus Turandot az újban.

Pozsonyban igazi repertoárszínház működik, sok darabot tartanak műsoron, váltogatva, a szerepeknek alkalmasint 3-4 gazdája is van, s az egyes előadások előtt csak egy-két próbára van lehetőség. Gyakori a szereplőváltozás is. S mindez meg is látszik az előadásokon.

László Boldizsár tavaly mint ismeretlen herceg (Il Principe Ignoto) jelent meg Bratislavában. Egy próbaéneklés után adódott a lehetőség, s mivel élt vele, egymás után kapta a szerepeket. Többségében újakat, amelyeket minimális próbával kellett alakítania. Jött, énekelt, s már ment is. Így járt a Tosca Cavaradossijával, a Parasztbecsület és a Bajazzók két hősével, a Carmen Don Joséjával. Eleddig egyedül A két Foscari bemutatója kapcsán vett részt igazi próbafolyamatban. Sikerének értékét növeli, hogy a pozsonyi opera igazgatója most az a Peter Dvorsky, aki korábban maga is végigénekelte ezen tenorszerepek egy részét a világ nagy operaszínpadain, tehát pozitív véleménye autentikusnak tekinthető.

A magyar tenorista február 1-jén végre az „igazi” Il Principe Ignotót is elénekelte, Kalaf volt a Turandotban. (Nota bene, ezt Dvorsky sohasem énekelte. Azt mondja, kérték rá, de addig tologatta, míg végül nem került rá sor. Ma már visszavonult.) Puccini remeke – eddigi tapasztalataim alapján – tipikus pozsonyi produkció: látványosan szedett-vedett. (A városban eleddig egyetlen kitűnő operaelőadást láttam-hallottam: pár éve Ondrej Lenard – a budapesti karmesterverseny egykori díjazottja – vezényelte a Parasztbecsületet és a Bajazzókat, jó szereposztással. Marian Chudovsky rendezése is izgalmas és következetes volt. Sajnos Carmenje sokkal gyöngébbre sikerült. A világhírű Peter Konwitschny Pillangóját pedig – még – nem láttam.

A Turandotban Josef Bednarik bevetett mindent, amit látványosnak és grandiózusnak képzelt. A jelmezek tarkabarkák, statiszták, táncosok tömegét hozza színre, a kórust különféle csoportokra szeleteli, árnyjátékot játszat. Sajnos arra, hogy a történet fő vonalát megrajzolja, nem maradt energiája. Az 1. felvonás közepén például Liú és Kalaf kisündörögnek a színről, a vak Timur viszont ott marad ülve, hallgatva. Aztán a másik kettő is visszasurran valahogy, hisz nemsokára énekelniük kell. Turandot hercegnő és Altoum császár egy-egy szekrényben közlekednek, abban tolják be őket a színre. A díszlet hátsó falán hatalmas gong lóg, anticsehovista gong, amelyet föl-le huzigálnak, lengetnek, ám soha nem ütik meg. Az ütőgong a jobb oldalon található.

Az évszakot sem tisztázta a rendező, amelyben a sztori játszódik: a perzsa herceg nyáriasan félmeztelen, Kalaf viszont nagykabátban érkezik. (Bednarik egyetlen figyelemre méltó ötlete, hogy a katonák között nők is föltűnnek. Persze az előadás alapján lehet, hogy észre sem vette a saját leleményét. Pedig milyen izgalmas lenne, ha a teljes testőrség, sőt a hóhér is nő volna ebben a hatalmas feminista Pekingben!) Helyette azzal van elfoglalva, hogy a rendezői szélsőbalra behozza a 2. felvonás rézfúvósait. Csak azt nem értem, miért fekete ingben-nadrágban vannak, miért nem jelmezben, s miért piros a harsona?

Az utolsó felvonásra aztán csaknem mindenki sárga pizsamára és hálóingre vetkőzik. Kalafnál és Turandotnál indokolható a dolog, de hogy Timúr és Liú miért sárgul be, azt nehéz megfejteni. A császár és a miniszterek megmenekülnek a rikító színtől. A fináléban egyébként a rendező az igazi mellett még három sárga Turandotot állít színre, hogy az igaziról minél inkább elvonja a figyelmünket. (Amúgy Kínában a Sárga Kabát magas állami kitüntetés volt.)

Az eredetileg kitűzött Lenard sajnos megbetegedett, s a beugró Paulo Gatto változó sikerrel igyekezett egyben tartani a kényes együtteseket. Ezen kívül zenélésének kevés volt az ereje is.

Egyszóval minden adott volt, hogy László Boldizsár messziről jött idegenként bolyongjon ebben az előadásban. Becsületére legyen mondva, hogy nem tévedt el a dzsungelben, s élettel is képes volt megtölteni. Ám a tenorista hasonlóképpen csak magára számíthatott Pozsonyban, mint Ismeretlen Hercege Pekingben.

Birgit Nilsson, a nagy svéd drámai szoprán állítólag azt mondta a Turandotról: „Leég a képemről a bőr, hogy pénzt fogadok el ezért a másfél felvonásért!”. Persze tudjuk, hogy ő Wagnerekhez volt szokva, de magyar szoprántól is hallottam már, hogy a rettegett, hanggyilkos szólam éneklése kifejezetten jól esik neki. Hasonlóan áll a dolog Kalaffal is: ha egy tenornak jó felső kvartja van, nem igazán nehéz. Persze ez a csekélység keveseknek adatik meg. Lászlónak mindenesetre megvan. A magasságok fényesen csengenek, a 2. felvonás végi, ossiában írt magas c is biztosan szól. Ám nem csak a felső hangok szépek, a tenor jól frazíroz, kifejezően énekel, s időről időre játszani is próbál, ami ebben a közegben néha furán hat. Művészi értelemben azonban csak a Nessun dormában talált magára, s legjobban a zárókettős sikerült. Amit hallunk – alapos próbák hiányában – egyelőre szép vázlat, amit még meg kell tölteni erővel, lírával, drámával, átéléssel.

Persze a darabvégi kiteljesedésben nagy szerepet játszott Luise Hudson. Az ausztrál szoprán jól győzte a szerep szédítő magasságait, diadalmasan birkózott a zenekarral és a nagy kórussal is. A matéria nem olyan szép, de hatásos. És neki is igazi drámai vénája van, Lászlóval erősen inspirálták egymást. Liú nagymamájának szerepét (az amúgy beugró) Iveta Matyásova énekelte, nem különösebben szép hangon, öregasszonyosan. Timurként nem hatott meg Martin Malachovsky, akit korábban darabos Escamillóként ismertem meg. A három miniszter számtalanszor veszett el a zene tengerében, szegény Kalaf többször alig tudott jól belépni rájuk. Érdekes volt viszont, ahogy Ivan Ozvat Altoum császár nagyáriáját intonálta – a szólamot túldimenzionáló pátosszal.

Pozsony közel van Bécshez, sok az osztrák operanéző. Színvonalban viszont – az általam látott előadások alapján – igencsak messze esik tőle mind kidolgozottság, mind zenei biztonság, mind az énekesek minősége tekintetében. A társulat öregecskedő, többeket foglalkoztatnak korábbi érdemeik alapján. A frissességet és az igazi hangokat mintha importtal próbálnák pótolni – a tengeren túlról, és a határ másik oldaláról.

(Fotók: www.snd.sk)