Méltó zárás (Az NFZ évadzáró koncertje a Műpában)

2012. május 19.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Kun Woo Paik– zongora
Vez.: Kocsis Zoltán

RACHMANINOV: 3. (d-moll) zongoraverseny, op. 30
BRAHMS: II. (D-dúr) szimfónia, op. 73

*

Berezovszkij csak nem jött el a Műpába két hónappal azután, hogy a húrszakadás, jobban mondva az utána következő kis – nagyon – magyar komédia jól hazavágta szólóestjét. Okként vírusfertőzésről szóltak a hírek, de ma már tudjuk, a mikroszkopikus gonoszok is csak akkor győzhetnek, ha a megtámadott szervezet nem tud, vagy nem akar védekezni…
Végül is mindegy, miért, másik jó nevű pianistát kaptunk, aki vállalta, hogy beugrással megmenti a helyzetet.

Kun Woo Paik nem ismeretlen nálunk, Kocsissal is zenélt már, néhány éve éppen Rachmaninovot, akkor az Első zongoraversenyt. A zenekar így biztosra mehetett, ismerték a koreai zongorista képességeit, aki ráadásul szerencsére a Műpában adott koncert előtt pár nappal Moszkvában játszotta a művet.

Lehet megint a zenekarok műsorválasztásán elmélkedni; nemrég egy zongorista-karmester, Pletynov vezényelte a művet nálunk, és most ismét egy zongorista-karmestert láthattunk a színpadon a zenekar előtt. Amiben az a pikáns, hogy mindketten el tudták (tudják, tudnák) legalább úgy játszani a 3. zongoraversenyt, ahogy a hangszernél ülő művészek.

Mérhetetlenül gazdag tehát a világ kiváló muzsikusokban, gazdag a hangversenyélet is, egyik nap Brahms III. szimfóniája, másnap a II. hallható ugyanabban a hangversenyteremben. Apró szépséghiba, hogy mindez Magyarországon csak Budapesten és csak a Műpában történhet meg.

Kocsis éppen harminc éve vette lemezre a 3. zongoraversenyt. Az első tétel akkor általa vett tempója hűen követi Rachmaninovét, akinek játékban a zongorán először megszólaló téma igencsak élénken hangzik fel. Megjegyezzük, a tempójelzés Allegro ma non tanto, azaz nem túl gyorsan. Érdekes lenne megvizsgálni, hogyan lassult le mára mégis a tétel tempója, miért vált a szinte táncos jellegű motívumból az a kifejezetten lassú, melankolikus, szomorkás dallam, amilyennek például Pletnyov zongoristaként veszi, és aminek megszólaltatásában ezek szerint Luganszkijjal karmesterként is teljes egyetértésben dolgozott.

Önmagában azonban egy-egy zongorista tempója nem érdekes, a tendencia a figyelemre méltó.
Kun Woo Paik is inkább a visszafogottabb, elgondolkodtatóbb hangvétel híve volt, persze nem hanyagolva a virtuóz elemeket sem, híresen jó technikájú pianistáról van szó esetében. Amire Kocsis a hangsúlyt helyezte, az annak megmutatása volt, hogy itt a zenekar egyenrangú a szólistával. Lehet a zongoraszólam bármilyen virtuóz, akár a legnehezebb az összes versenyműé között, mégiscsak komplex zenei egységről van szó.
És, hogy milyen finoman kidolgozott rendszerről van szó, ennek felmutatásában zenekara maximálisan segítségére volt. Nagyon szépen szóltak a vonósok, rezesek, fafúvók. Pontosak voltak a belépések, egyensúlyban volt a hangzás a zongorával. A zenekar nem a háttérbehúzódó kísérő szerepét vállalta, képes volt a karmestert követve valódi zenei alapokon nyugvó együttműködésre a szólistával. Ritka erény ez a száguldó sztárok korában, amikor egy koncertre való felkészülés nem tudhat elmélyült műhelymunka lenni.

A Brahmsra sem fogyott el a zenekarból az erő a szép hangzás tartásához. A szimfóniát a szerző maga is a felhőtlen, gondtalan életérzés kifejezőjének szánta (már amennyire egy „komoly”-zenei mű az lehet). Kocsis ennek a felfogásnak a jegyében vezényelt, a részletek pontos kifejtése mellett tartózkodott olyan súlyosabb tartalmak belemagyarázásától a zenébe, ami tán nincs is bennük. Mégis, a harmadik tétel scherzo témájának könnyed, valahogy mégis fájdalmasan szomorkás dallama újra meg újra megszólalt bennünk, még napokig.
Kell ennél több?