Ahogy a nagykönyvben (a Nemzeti Filharmonikusok utolsó bérletes hangversenye)

2012. április 20.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikusok
Lovro Pogorelich (zongora)
Vez.: Kocsis Zoltán

BERLIOZ: Benvenuto Cellini – nyitány
RAHMANYINOV: II. (c-moll) zongoraverseny, Op.18
SCHUBERT: C-dúr szimfónia, D. 944

*

A Nemzeti Filharmonikusok igazán sokszínű évadot zárt az utolsó bérletes hangversenyével. A már korábban véget ért Klemperer-bérletben is előfordult a népszerű, „közönségcsalogató” opusztól a kortárs ősbemutatóig szinte minden, de a Ferencsik-bérlet kapcsán sem nagyon fanyaloghatott az ínyenc. Régebben szokás volt időről-időre leszólni az itthoni hangversenyrendezők provincializmusát, szűk látókörét, és mi tagadás, valóban gyakran vettük észre azt, hogy zenekaraink ugyanazokat az alapműveket játszották egyfajta rotáció szerint – már ha éppen eszükbe jutott egyeztetni. Ha nem, akkor egy héten belül akár többször is meghallgathattuk ugyanazt a Beethoven-, vagy Brahms-szimfóniát az MR, a MÁV, és az ÁHZ előadásában is...

Elmúlt!

A Ferencsik-bérletben volt rendkívüli csemege (Richard Strauss Daphne című „bukolikus tragédiájáról” írtunk is), volt közönségkedvenc (Smetana Moldváját anyanyelvű dirigens, Libor Pešek vezényelte), és volt ősbemutató és más, igazi unikum is. Elég régóta követem a koncertműsorokat, de nem emlékszem, hogy Delius Az első tavaszi kakukkszó című művét, vagy Elgar II. szimfóniáját bárki bevállalta volna Magyarországon az utóbbi évtizedekben.

A szezon utolsó koncertjére olyan klasszikus műsort tartogatott az NFZ, amire a legkonzervatívabb „bérletvásárló” számít. Lehet, hogy ez már közönségcsalogató a következő évre? Ahogy a nagykönyvben ez le van írva: a nyitány, versenymű, szimfónia szentháromság, jó nevű vendégszólistával. Berlioz – Rahmanyinov – Schubert.
Amikor az egyébként kívülálló titkár néni rákérdezett, hová készülök, erre a névsorra ő is rávágta, „Istenem, de szép”. A sokkal értőbb kollegina pedig hozzátette: „Filharmonikusok és Kocsis? Akkor jól is fogják csinálni.”

És tényleg.

Hozzátenném, hogy a zenekar teljesítménye mintha pontosan az aznap esti feladathoz alkalmazkodott volna. Kiegyensúlyozott, korrekt játék, azon a magas átlag-színvonalon, amit megszoktunk tőlük. Rendkívüli, kiemelkedő momentumok – és kellemetlen hibák – nélkül. Ezen a színvonalon ez a hozzáállás egyáltalán nem jelenti azt, hogy bármi unalmas lett volna, sőt, mintha így nagyobb teret kaptak volna olyan tényezők, amelyeket máskor háttérbe szorít egy „nyomulós” előadás. Tempók, ritmusok, hangszínek, karakterek. Legtöbbet a Schubert-szimfónia profitált ebből. Biztosan nem véletlen az sem, hogy nagyon hosszú idő után először éreztem azt, hogy egy tételt Kocsis meghajt (egykor azt mondtam volna, hogy a rá jellemző módon). De perceken belül rá kellett jönnöm, hogy a Schubert „Nagy” C-dúr második tételéhez ez sokkal jobban illik, mint azok a tempók, amiket felvételről ismerek. Annyi történt, hogy az „Andante con moto” jelzésből sokan komolyan veszik az Andante szót, de Kocsis a con motót is észrevette. Tetszett, élveztem.

Azt kell mondanom, hogy a vendégművész is szépen belesimult az este karakterébe. A nagynevű Ivo szintén elég jó nevű testvéröccse, Lovro Pogorelich is kiváló zongorista. Valahol szomorú, hogy egy ennyire nehéz zongoraverseny ennyire hiteles és ennyire korrekt előadása manapság csupán ahhoz elég, hogy egy művészt erős középszintűként tartsanak számon. Ez van. Lovro Pogorelich jó technikával, bizonytalanságok és kételyek nélkül játszott, de valahogy mindig az következett, amiről előre tudtam, hogy következnie kell. Nem biztos, hogy hosszú távon emlékezni fogok rá, nem változtatott meg, de ott helyszínen nagyon kellemes volt hallgatni.

Mint az egész koncertet. Végül is, semmi különleges, csak éppen nagyon jó.

Ugyanezt a hangversenyt a Nemzeti Filharmonikusok körbehordták Magyarországon. Egymást követő öt nap alatt meghallgathatta Miskolc, Szeged, Pécs, Debrecen és Budapest közönsége is, hogy a Nemzeti Filharmonikusoknál manapság elég magasan húzódik az a bizonyos kiegyensúlyozott norma-szint. Egy átlagos bérleti hangverseny, egy átlagos nyitány–versenymű–szimfónia műsorral. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva.