Az identitáskeresés kínjai (Lohengrin-premier Stockholmban)

2012. április 7.
Stockholm
Királyi Operaház

WAGNER: Lohegnrin

*

Jó néhány napja, a Stockholmi Opera moziban látott előadásáról beszámolva azon merengtem, a helyszínen is meg kellene nézni egy produkciót.
És lőn.

Mivel a legtöbb magyar operabarát ritkábban jut el a svéd főváros operaházába, mint Bécsbe, Prágába, vagy Londonba, talán nem érdektelen a Házról, az Intézményről néhány mondatot ejteni.

Noha már 1773-ban létrejött operatársulat, az első operaház csak 1782-ben nyílt meg – III. Gusztáv király kezdeményezésére, akit aztán 1792. március 16-án itt ért a halálos lövés (a kanálisokon cirkáló sétahajók egyikén utazva stílszerűen itt a Ballo III. felvonásának előjátékából hallhattam egy részletet).
A jelenlegi épület (Axel Johan Anderberg tervezése) alapjait 1892-ben rakták le, s az első előadásra hét esztendővel később került sor. Az 1200 férőhelyes komplexum hivatalos neve Királyi Operaház (s természetesen van királyi páholy), de az itteniek egyszerűen „Opera”-ként emlegetik. Érezni némi hasonlóságot a Magyar Állami Operaházzal, elsősorban a belső tagolást, gazdag díszítést illetően.
Néhány “nagy” név az itt szerepelt/szereplő énekesek közül: Jussi Björling, Gösta Winbergh, Nicolai Gedda, Peter Mattei, Jenny Lind, Birgit Nilsson, Elisabeth Söderström, Anne Sofie von Otter, Katarina Dalayman, Nina Stemme.

Wagner Lohengrinjét 1874-ben játszották itt először, s a jelen premierig még hat különböző produkciót láthatott a nagyérdemű (noha 1944-ben csak az I. és III. felvonást játszották). Svanholm, Gedda, Winbergh is énekelték a címszerepet, a jelen bemutatót megelőző 1989-eset pedig Götz Friedrich rendezése fémjelzi.
A mostanit pedig Stephen Langridge-é (ha valakinek ismerősen cseng a név: igen, a néhai neves tenorista fia).

S itt máris megáll tudományom.

Semmitmondó volt a stockholmiak napjainkba áthelyezett Carmen-rendezése, ez a Lohengrin sem Henrik király korában játszódik. Asszociálhatunk a II. világháború idejére, a polgárháborús Belfastra, vagy napjaink bármelyik tűzfészkére – mindegy. Langridge munkája gondolatok, képzettársítások tömkelegét indítja el az emberben.
És félelmet gerjeszt, gyomorba öklöz, zsigereinket cincálja.
Olyan bonyolult szimbólumrendszerrel dolgozik, mint nagyon kevesen, hirtelen egyetlen előadás – egy bécsi – jut eszembe, Robert Carsen Die Frau ohne Schatten-je.

Bő két hétre félretettem az írást ennél a pontnál.
Operatikus a Met Traviata-közvetítésről írt beszámolója győzött meg arról, hogy ne is nagyon erőlködjek.
Láttam anno Decker salzburgi rendezését, aztán vagy hússzor megnéztem a belőle készült DVD-t, és utoljára látva is fedeztem fel benne új dolgokat.
S konstatálom, Operatikus egészen mást lát Decker rendezésében.

A műsorfüzet címlapján egy ujjlenyomat, testünk talán legeredetibb, utánozhatatlan apró porcikája.
Ez látható szinte végig a színpadon is, afféle Leitmotivumként, hol dominánsan, hol kissé elrejtve.
Ahogy a rendezés vezérfonala a Lohengrin talán legfontosabb mondata, a „Nie sollst du ihn fragen”, akarom mondani az eredeti, a „Nie solltest du mich befragen” kicsavarása.
Mindezen szavak kockákra felírva, a darab elején szabályos rendben, négyemeletesen, hogy az előadás végére a kockák összekeveredjenek, oldalukra dőljenek.
Vagy ott vannak Elza nászágyai, több is akad belőlük, inkább kék fényben úszó műanyagketrecek ezek (díszlet és jelmez: Conor Murphy, világítás: Fabrice Kebour). A III. felvonásban viszont Elza valódi ágyában lövi le pisztollyal Telramundot a főhős.

Csak abban bízom, hogy ez az előadás egyszer kijön DVD-n, és több kiderül számomra Langridge elgondolásából.

Zeneileg kevésbé volt az este meggyőző.
A zenekar remek, no de Alan Gilbert áll az élükön, aki már évek óta bizonyít a New York-iakkal.
Michael Weinius a címszerepben. Nem a hang volumene hiányzott – Gedda sem lehetett egy sztentori Lohengrin –, sokkal inkább az egyéniség hiánya.
Elzát Emma Vetter alakította. Magas mezzo a voce, és az első felvonásban indiszponáltnak tűnt.
Ortrudként Lena Nordin pedig egy mély szoprán, néha az volt az érzésem, fordítva kellett volna kiosztani a két szerepet.
Korrekt Telramund (Johan Edholm), vokálisan talán Matthew Best homogén hanganyagával imponált a legjobbnak (nomen est omen?).

Biztos, hogy ez a premier nem a zenei megvalósításával maradt emlékezetes.
De már akár holnap ismét megnézném.

(Köszönetünket fejezzük ki az Opera sajtófőnőkének, Torbjörn Eriksson úrnak a beszámoló létrejöttéhez nyújtott segítségéért.)