Operabemutatók
A MÜPA vasárnapi Lohengrin előadásának végén a színpadra lépő rendezőt búzással fogadták. Néhányan búztak csak, de elég hangosan, mire néhányan hangosan bravózni kezdtek, ilyen értelemben tehát a meccs állása 1:1...
Operabemutatók
A címben szereplő mondat a mellettem ülő 9 éves Kiskorú szájából hangzott el az előadás végén. Lelkes, kipirult arcát nézve (ekkor már) biztos lehettem az ítéletben: jó ötlet volt elhozni a Hunyadi Lászlóra.
Külföldön
Mostani látogatásom előtt vagy hat éve jártam utoljára Krakkóban. Azóta megszépült ez a város – a főtér, a Rynek telis-tele teraszokkal, turisták tízezrei a belvárosban, nyüzsög-pezseg minden – Prága, avagy talán Tallin hangulata „ugrik be”.
Budapesten
Ligeti operája önmagában is tökéletesen ura a térnek és a cselekménynek. Sőt, még ennél is továbbmennék: így sokkal hatásosabban, sokkal többet tudtunk meg a darabról, mintha bármely tehetséges rendező lila gondolatait kellett volna csodálni. A remekbe sikerült előadás után meggyőződésem, hogy a mű összetettségéből jócskán levett volna bárminemű színpadi adaptáció.
Operabemutatók
A nézőben kérdések, miértek tömegei merülnek fel, amelyekre – ha akarja – némi totózás után maga is megtalálja a választ. Jó, de mi köze ennek igazából Strauss és Hofmannsthal darabjához?
Budapesten
A kérdezős-felelős percek valamint a zenei blokkok mellett a Dzsopatán-műsorokat egy harmadik, erős láb is tartja. A színpadi játékról van szó, amelyben Lakatos György partnereként egyre nagyobb szerepet vállal a zenekar ütőhangszerese, Iván Gábor.
Budapesten
Gidon Kremer nem hegedűs, hanem muzsikus-sámán. A legtöbb hangszeres virtuóz tudja, „hogyan” kell egy művet eljátszani, viszont Kremer azt tudja, hogy „miért”. Azért, ez hatalmas különbség.
Operabemutatók
Szinetár Miklós a darabot sajátos értelmezésben tálalta: a cselekmény szálait a pénz mozgatja. A debreceni előadás tulajdonképpen az évtizeddel ezelőtti budapesti előadás továbbgondolása. Van alapja ennek a rendezői koncepciónak. A darab során gróf Almaviva többször is az anyagiak segítségével lép tovább a cselekményben, s két főhőst is elsősorban az anyagiak motiválnak.
Operabemutatók
Az Attila mindenképpen a nagy zeneszerző ifjúkori művének számít. Azok között pedig álláspontom szerint az egyik legjobb, zeneileg legizgalmasabb és legjellemzőbb mű, amely szinte demonstrálja a nagy szerző zenéjének minden tulajdonságát, amelyek miatt rajongunk érte...
Budapesten
Tavasz, ébredés, kikelet, születés, újrakezdés – valami ilyesmi lengte körül a MÁV Zenekar április végi műsorát. Ez egyrészt természetesen Schumann szimfóniájának volt köszönhető, másrészt annak, hogy a programba emelt Schnittke-darabok most hangzottak el először Magyarországon.
Külföldön
Helsinkiben tavaly október 19-én, Prágában idén március végén a négyfelvonásos, olasz nyelvű változatot mutatták be – hogy pontosan melyiket, ne kérdezzék, otthon legalább öt különböző Carlos-felvételem van, talán nem létezik ily sok különféle arcot mutató Verdi-opus.
Operabemutatók
Jómagam az elmúlt mintegy két évtizedben négyszer láttam, persze szcenírozva. A Wiener Staatsoperben Carrerasszal és Domingóval a címszerepben, Londonban és New Yorkban Curával – érdekességként: a Met előadásán Domingo dirigált. A MÁO estéje természeténél fogva nem vehette fel a versenyt a fentebb említettekkel, de számomra nagy élmény volt.
Vidéken
Úgy hiszem, a Café Momus történetében még nem fordult elő, hogy egy operaelőadásról szóló beszámolóban nem tüntetjük fel az előadás időpontját, s egyik közreműködő énekest sem említjük nevén. Most ezt kell tennem.
Budapesten
Olyan természetességgel volt jelen a művektől szinte függetlenül a zenélés szabadsága, mint ahogy a fürdőszobában dudorászunk, vagy ahogy gyermekünknek énekelünk. Az élményt elsősorban Joshua Bell személyisége, vezető ereje tette dúsgazdaggá.
Budapesten
A Szent Efrém Kórus be tudta bizonyítani, hogy így, a liturgikus keretekből kiemelve, a koncertszerű előadást is érdemes volt este tízkor kezdeni. Pedig voltak kételyeim: tudom én, hogy vecsernye, a nagypéntek előtti virrasztás és minden, de ha nincs szertartás, akkor mégis mi végre?
Külföldön
Riccardo Drigo A varázsfuvola című opusát 1893-ban mutatták be. Lev Ivanov a darabhoz készült eredeti, konvencionális koreográfiáját Alicia Alonso reinkarnálta, ezt láttam Havannában a Kubai Nemzeti Balettegyüttes estjén.
Budapesten
Az Operaház az idei Húsvétot a már hagyománynak tekinthető Parsifalon kívül egy Mascagni-koncerttel, a Parasztbecsület és a Messa di Gloria előadásával gondolta megünnepelni.
Budapesten
Marc Minkowskit kicsit kívülállónak, túlságosan is energiatakarékosnak találtam. Ugyanakkor sürgette is a zenét, nem hagyva semmi szünetet az egyes tételek között. Volt egyfajta "essünk túl rajta" érzésem ettől.
Budapesten
Lehet, hogy egy karmester felfogása évtizedek és koncertek után változik, de kilépni saját árnyékából nem tud. Vagyis nem várhattunk mást, mint végletekig kiérlelt tudást abból a tárgyból, amelyből valaha kiválóan vizsgázott.
Budapesten
A Messiás első hangjaitól az utolsóig ott visszhangzik fülünkben, vannak bizonyos elképzeléseink arról, mit szeretnénk hallani, igen erősen kell bizonyítania igazát annak a karmesternek, aki egyáltalán vállalkozik előadására: mit miért úgy tesz, ahogy.
