Felfedezés! (Verdi: Attila – Művészetek Palotája)

2013. április 28.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Verdi: Attila - háromfelvonásos opera
Giacomo Prestia, Vlagyimir Sztojanov, Lucrezia Garcia, José Bros, Wang Xin, Cser Krisztián (ének)

Rendező: Káel Csaba
Kolozsvári Magyar Opera Zenekara és Énekkara (karigazgató: Kulcsár Szabolcs)
Vezényel: Pier Giorgio Morandi

Nem lehetünk elég hálásak a Művészetek Palotája vezetőségének a Verdi-évforduló alkalmából rendezett, a nagy géniusz kevésbé ismert vagy ritkán játszott operáiból szervezett sorozatért. Hiszen ha ők nem tennék, ugyan mikor lenne lehetőségünk élőben vagy live streaminggel látni, hallani a Kalózt vagy az Attilát? Az előbbire sajnos nem tudtam elmenni, pedig készültem nagyon, csak hát közbeszólt az Élet, az a nagybetűs… Az Attilát azonban már nem hagytam ki, és bízvást mondhatom, hogy az idei év egyik legnagyobb operai eseményének lehettem tanúja.

A közelmúltban vita folyt az oldal egyik topicjában a Verdi-életmű tagolásáról, de abban valószínűleg nincs vita, hogy az Attila mindenképpen a nagy zeneszerző ifjúkori művének számít. Azok között pedig álláspontom szerint az egyik legjobb, zeneileg legizgalmasabb és legjellemzőbb mű, amely szinte demonstrálja a nagy szerző zenéjének minden tulajdonságát, amelyek miatt rajongunk érte, és amelyek felfedezhetők minden egyes művében, az elsőtől az utolsóig: a dallam páratlan invencióját és változatosságát, és a zenével való karakterizálás valóban egyedülálló erejét. Ehhez társul egy nem minden művére jellemző fiatalos lendület és vulkánszerű energia, amelynek megnyilvánulása az énekszólamokban éppen akkora öröm a fülnek, a szívnek, mint amilyen nehéz feladatot jelent a megszólaltatásra vállalkozóknak. Az előadás után többen is bevallották, hogy nem nagyon ismerték eddig Verdi ezen remekét, de értetlenül állnak a tény előtt, hogy miért játsszák viszonylag ritkán. Az ok szerintem éppen a darab nehézségében, az énekszólamok igényességében rejlik, mert bizony, mint ifjúkorában általában, Verdi még nem ismerte egészen, mire képes is egy énekhang, helyenként majdnem megoldhatatlan nehézségek elé állítja szólistáit. Nem felkészült, vagy nem teljesen kidolgozott énektechnikával rendelkező énekes ezekben a szerepekben menthetetlenül elvérzik, és ha nem áll rendelkezésre a négy szerepre majdnem egyforma adottságú és képességű énekművész, a darabot nem nagyon érdemes elővenni. (Persze, jogos a kérdés: van-e olyan opera, amelyikhez nem kellenek jó énekesek? Természetesen nincs, de míg vannak olyan művek, amelyek közepes énekesekkel is élvezhetők, az Attila, hasonlóan a Trubadúrhoz, kiváló énekesek, különösen egy nagy basszus és nagy szoprán nélkül könnyen végződhet fiaskóval.)

A négy énekeshez elengedhetetlen még egy jó karmester, és a vasárnapi közreműködők méltatásakor most valóban első hely illeti meg Pier Giorgio Morandit. Olyan helyen volt szerencsém ülni, ahonnan figyelemmel kísérhettem munkáját, amelyről a legnagyobb elismeréssel, csodálattal és lelkesedéssel kell szólnom. Egyszerűen fantasztikus az, amit ő a dirigensi pulton tesz és képes tenni. Mintha négy kézzel és két aggyal vezényelne, olyan mindenre kiterjedően uralja a partitúrát és a keze alatt dolgozó apparátust. Minden apró részletre figyel, együtt lélegzik és hang nélkül együtt énekel énekeseivel, manualitása varázslatosan plasztikus és világos, egyszerre látja át a színpadot és a zenekart úgy, hogy mindenki a lehető legnagyobb biztonságban érezheti magát. Négy kéz biztonsága és két agy koncentrálóképessége — de mellé egy hatalmas SZÍV, igazi olasz érzelmek és izzó temperamentum, döbbenetes energia lelkesíti át, fogja egybe az egész előadást. Boldogság lehet zenélni vele, és maradéktalan boldogság látni, hallgatni is. Többet, sokkal többet kellene foglalkoztatni, mert ebben a repertoárban világviszonylatban is párját ritkítja, nagyságát csak a 80-as évek Patané-estjeinek karmesteri teljesítményéhez tudom hasonlítani. (Miért nem vezényel az Operában? Miért hívják Marco Comint és hasonlókat külföldről? Morandi kell, kellene betanítónak és társulaterjesztőnek, hogy új életre keltse az Operaház elfáradt produkcióit, vele kellene Verdi fesztivált rendezni, mint egykor történt Patanéval, és hát… legfőképpen ő kellene egy ünnepi Rigoletto dirigensi pultjára, és nem az inkább altatódoktorként fungáló főzeneigazgató.)

Fentebb egy nagy basszus és egy nagy szoprán szükségességéről szóltam, és örömmel kell megállapítani, hogy ezen az estén mindkettő rendelkezésre állt. Lucrecia Garcia egy nagy világkarrier elején még, de hála Istennek időben eljött hozzánk, és akárki ötlete volt, a legnagyobb köszönet illeti érte. Fellépése igazi felfedezés!! A hangcsodák azon kategóriájába tartozik, amelyek pl. egy Youtube felvételen nem mutatják meg igazi értékeiket, talán még egy tökéletes stúdiófelvételen se: élőben kell hallani! Hallani, hogy a voce a csodálatos rezonanciának köszönhetően hogy zengi be a teret, távolságot és határokat nem ismerve. (Tipusában ilyen volt egykor Marton vagy Guleghina.) Garcia hangja tökéletesen egy vonalban szól, a mély hangokat is igen diszkréten mellezi, emiatt ott kifejezésben némileg veszít is intenzitásából, de egy testes lírai szoprán gyengéd puhaságával szól középen, egy féktelen drámai szoprán erejével és vakító fényével a magas regiszterben. Hangadása természetes, minden erőlködéstől mentes, már-már azt a félelmet keltve bennem, hogy nem is technikásan énekel, hanem csak úgy, ahogy önmagától szól belőle. Remélem, hogy tévedek, és tudatosan uralja csodálatos hangszerét, hosszú ideig meg tudja majd őrizni ezt a színvonalat, és még annál is jobban remélem, hogy mielőbb újra hallhatjuk más szerepekben is. Ne gondoljon egyelőre Abigélre, Lady Macbethre vagy Turandotra, álljon ellen az effajta kísértéseknek, melyek csak hangját veszélyeztetnék, tudatos szerepválasztással, építkezéssel a jövő nagy szopránjainak egyike lehet.

Utána, de inkább mellette kell szólnom Giacomo Prestiáról, aki évtizede rendszeres vendégünk már, ám ilyen jónak, ennyire hatásosnak még talán legelső Fülöp királyában se hallottuk. Tartottam tőle, hogy magasságproblémái veszélyeztetik a sikert, de azt kell mondanom, hogy pár évvel ezelőtti vokális állapotához képest még magas hangjai is megbízhatóbban szóltak. Egy ilyen basszus hang, amely ma az egész világon ritka kincs — mert ő valóban BASSZUS, a szó legigazibb értelmében —, természetesen inkább a mély és középregiszterben érzi otthon magát, mindkettőben lélegzetelállító tömörséggel és intenzitással szól. Sokkal kevésbé otthonosan mozog, bár ott is még megbízhatóan, az ária nagy legatóiban és a cabaletta csúcshangjaiban, ez utóbbiaktól szemmel láthatóan tart is valamelyest. Pedig megvannak neki, nagyobb önbizalommal jobban megtarthatná, megfújhatná őket, de ahogy már 2001-ben a bécsi Nabucco csúcshangjaival tette, meglehetősen rövidre veszi őket. Kár, mondhatnám, de nem teszem, mert amit a többi részben nyújt, az az operai hang igazi és maradéktalan élvezete.

A másik két énekesnek alaposan feladta a leckét a két elhomályosíthatatlannak látszó partner, és ők minden igyekezetük ellenére végig árnyékban is maradtak. Produkciójuk igényes, míves és megbízható volt, de hanganyaguk eleve predesztinálta őket a másodhegedűs szerepére. Vlagyimir Stojanov hangja a középregiszterben még egy világos baritoné, de a felsőben fokozatosan kivilágosodik, majdnem tenorként szól, az ária cabalettájának F-jei pedig hátraesnek, vivőerejüket teljesen elveszítve. Aki ismeri a szólamban Cappuccilli vagy Bruson által nyújtott teljesítményt, Stojanov produkciójától túlságosan nem lehetett elragadtatva, de különösebb kifogást se volt oka emelni. Forestóként José Bros most debütált. Mentségére szóljon, hogy utolsóként került a produkcióba, amikor már hónapok óta minden összeállt, csak a tenor hiányzott. Tekinthetjük hát bizonyos értelemben szükségmegoldásnak is. Ha Bros esetleg ezzel a debütálással akarja megkezdeni egy eddigieknél súlyosabb szerepkörre való áttérését, úgy gondolom: tévúton jár! Az első felvonásban — nagyon helyesen — a saját hangján, jól ismert belcanto technikájával énekelt, azzal, amellyel a Bellini-Donizetti repertoárban világviszonylatban is a mai legjobbak egyike. A fiatal Verdi azonban nem Bellini, ahol elfogadható a Broséhoz hasonló nazalitás és egyes magas hangok félfalzettes megoldása. Foresto más hangütést, más volument kíván, és ezt Bros is érezhette, mert a második felvonásban megpróbálta kiszélesíteni hangját, azonnali veszedelmes következményekkel: a második áriában kis híján hang nélkül maradt a nyílt színen. Ilyeténképpen alakítása megmutatta vitathatatlan énekesi kultúráját, de összességében mégiscsak szereposztási tévedésként értékelhető. Minek kell ismeretlen vadászterületre tévedni, ha a saját területén a legjobb lövők közé tartozik?

A kolozsváriak zenekara és kórusa is meglepően jó teljesítményt nyújtott, értő és figyelő partnerei voltak a nagyszerű Morandinak. A kórustagok létszáma elmaradt az Operaházban megszokott Verdi-kórusokétól, mégis erőteljesen, szép színnel szóltak, talán a MÜPA akusztikai segítségének köszönhetően is, de azt feltételezem, hogy többen közülük igencsak jó hangi adottsággal rendelkeznek. Színészileg annál kevésbé tudom megdicsérni őket, időnként bántóan amatőr mozgással, kifejezetten provinciális módon vettek részt a színpadi akcióban; a két, indiánnak maszkírozott sámánt…csak azt tudnám feledni! Káel Csabát, biztos vagyok benne, sokan akarják majd keresztre feszíteni, megvádolva operai múzeummal, korszerűtlenséggel és egyebekkel. Kétségtelen, rendezése jobban hasonlított a 70-es évek Mikó-rendezéseinek vetítéses megoldásaihoz, mint a jelenkor modern rendezői irányzataihoz. Áttehette volna a cselekményt más korba, aktualizálhatott volna, Attilából csinálhatott volna Hitlert, Sztálint vagy Szaddam Husszeint. Szerencsére nem tette: a MÜPA koncertpódiumának erősen behatárolt színpadi lehetőségeit figyelembe véve inkább a különféle jelenetek és helyszínek hangulatát érzékeltette teljes sikerrel, és bízva énekeseiben, hagyta érvényesülni, élni a zenét. Operarendező esetében, bizonyára mert nem vagyok az opera rendezői színházként való értelmezésének híve, ennél fontosabbat elképzelni se tudok.

Ajánlott „irodalom”: http://www.youtube.com/watch?v=yr0nKAhYnCU