A görög német és a trendiség – Richard Strauss: Ariadné Naxoszban

Magyar Állami Operaház
2013. május 15/23.

Richard Strauss: Ariadné Naxoszban

Udvarmester: Franz Tscherne
Zenetanár: Gurbán János
Komponista: Vizin Viktória
Tenor/Bacchus: Kovácsházi István
Táncmester: Megyesi Zoltán
Parókakészítő: Rezsnyák Róbert
Egy lakás: Szüle Tamás
Zerbinetta: Rácz Rita
Primadonna/Ariadné: Szabóki Tünde
Harlekin: Szegedi Csaba
Scaramuccio/Tiszt: Vadász Dániel
Truffaldin: Cser Krisztián
Brighella: Horváth István
Najád: Váradi Zita
Driád: Schöck Atala
Echo: Wierdl Eszter
Magyar Állami Operaház Zenekara
vezényel: Héja Domonkos

Richard Strausst egy életen át izgatták az elődök, az Őt megelőző komponisták. Karmesterként olykor volt dolga egynémely művükkel, de ezen túl is behatóan foglalkozott a minél távolabbi idők muzsikájával. Műveiben időről időre visszaköszönnek ezek a „tanulmányok”, vállalva és kimondva idéz tőlük néha egy-egy frázist, máskor egy egész jelenetet. E vonulat betetőzése a legutolsó színpadi művében, a Capriccioban zajlott, míg első alkalommal az Ariadné Naxos szigetén című operájában érhetjük tetten.

Külön fejezetet lehetne szentelni Strauss ókorvonzalmának, hiszen számos művében foglalkozott a korszak témáival. Ráadásul a komponista egy kései írásában magát „görög német”-nek titulálta, s vallotta: „a latin és görög nyelv a része az európai ember műveltségének. Akiből ez hiányzik, csak másodrendű polgár lehet.” Családja visszaemlékezése szerint Strauss bizony Homéroszt és Szophoklészt is eredetiben olvasta.

Amikor a Salome, az Elektra és A rózsalovag sikeres alkotójaként valami nagyon-nagyon mást akart létrehozni, érthető örömmel csapott le kedvenc szövegírója, Hugo von Hofmannsthal ötletére. Ami nem is önthető szavakba olyan egyszerűen: Egy ókori témájú opera, melyet keretbe ágyaz (színház a színházban módszerrel), de ez a keret Molière színművére, Az úrhatnám polgárra épülne, s maga a darab a commedia dell’arte szellemében szólna. Ugyan nem elsőre, de Strauss és Hofmannsthal sikerrel eljutott a transzformálásnak azon szintjére, ahol mindez lenyűgözően pompás egységet alkotva megtalálható.

Magyarországon az Ariadné-előadásoknak nincs különösebb hagyománya, eddig általában akkor került terítékre, ha valamely énekes(nő) tehetsége kikövetelte ezt magának. Ilyen lehetett a legutóbbi operaházi bemutató 1967-ben a legfőbb szerepekben Déry Gabriellával, Ágai Karolával és Házy Erzsébettel. Azt az előadást a színház akkori fő-zeneigazgatója, Ferencsik János mutatta be.

A zenei betanítás kényes feladatát most, a stuttgarti ősbemutató után száz és fél évvel Héja Domonkos vállalta. Az eredmény vegyes. Egyfelől a darab a maga összetett és változatos zeneiségével igenis korrekten és biztosan megszólalt, másrészről viszont a zenekari szövet csak helyenként érte el a szükséges finoman áttetsző hatást.

Azt semmiképpen sem állíthatjuk, hogy 2013-ban feltétlenül egyes énekművészek kiemelkedő tehetségére épülne a Magyar Állami Operaház, azaz bárkinek a „kedvéért” műsorrendbe állítanának egy új darabot. Ugyanakkor volt egy alakítás, amikor igenis beszélhetünk arról, hogy szerep és énekesnő nagy találkozásának lehettünk szem- és fültanúi.

Szabóki Tünde Ariadnéja a legkényesebb várakozásokat is maradéktalanul elégítette ki. A hang optimális fényében ragyoghatott föl, a sokrétű szólam teljes terjedelmében ideális hatást keltve szólalhatott meg. Szabóki nagyon érti a strauss-i dallamformálás minden csínját, erejét pontosan beosztva, rendkívül okosan felépített alakítást tett le az asztalra. Az énekesnő színpadi játéka pedig – némi jótékony öniróniát sem mellőzve – ehhez csak további adalékkal szolgált.

Zerbinetta nem szubrett, Rácz Rita viszont igen. Ergo: a szólam jelentős része nem vagy csak kevéssé jött át a nézőtér innenső felére. Hiába van párját ritkítóan üzembiztos felső oktávja a fiatal, tehetséges énekesnőnek, ha a szólam jóval nagyobbik hányada annál mélyebben fekszik. Ezen sajnos a szimpatikus szerepjátszás sem segített.

A Komponistát Vizin Viktória alakította, meggyőzően. Maga a zenei formálás kiemelkedő, nagyvonalú és igényes volt, de nem lehet szó nélkül elmenni az énekesnő felső regiszterének bántó tremolója mellett. Néhány éve (az egy este kétszer elénekelt Kékszakállú herceg vára időszakában) ugyanis ez még nem volt jellemzője.

Kovácsházi István Bacchus szólamában csalódás keltett. A tenorista egyszerűen nem találta meg a kulcsot e szerephez, mind alakításban, mind éneklésben merevnek, a valós koránál jóval idősebbnek tűnt. Gurbán János Zenetanára viszont az előadás legváratlanabb meglepetését jelentette. Jó negyedszázada figyelem a színpadon, s eddig nem derült ki, hogy ilyen remek karakterizáló képessége van. A Táncmester szerepében hatásos volt Megyesi Zoltán. A prózai szerepet játszó Franz Tscherne számomra nem tudta megteremteni a gazdáját feltétlenül kiszolgáló Udvarmester alakját.

Nagyszerűek voltak viszont a komédiások. Szegedi Csaba (Harlekin), Vadász Dániel (Scaramuccio), Cser Krisztián (Truffaldin) és Horváth István (Brighella) igényesen és lelkesen vettek részt a zeneileg rendkívül kényes és kissé hálátlan feladatukban. Magas színvonalú éneklésükkel az előadás biztos pontjai voltak a nimfák, Váradi Zita, Schöck Atala és Wierdl Eszter.

Utoljára hagytam a rendezést, nem véletlenül. Anger Ferenc munkája eredetileg egy ügyes gegre épült, a történet előzményét frappáns, az ősbemutató időszakát idéző burleszkfilmben tárta elénk a zenekari előjáték alatt. Sajnos a jó indítás később egyre több ponton félresiklott, mert a rendező kevesellte a darab mondanivalóját és további, általa fontosnak sejtett gondolatokat tuszkolt belé. Az Ariadné-Bacchus jelenet kivételével gyakorlatilag mindig, mindenütt oldalvágányra terelte a cselekményt. (Hogy miért pont itt nem, az rejtély.)

A darab azon szereplőit, akikre nem lesz majd a továbbiakban szükség, többnyire meghalasztotta és elég változatos formában. Az egyiket lelövik, a másikat megfojtják, a harmadikkal balta végez, a negyedik kettészakad, az ötödik öngyilkos lesz, és így tovább, persze senki sem természetes módon távozik.

A szereplők sokszor nem pont azok és nem pont olyanok, akiknek lenniük kéne. A Táncmester tolószékben dicsekszik lába ügyességével, a Parókakészítő hentes-felszerelésben rohangál, míg baltával nem végeznek vele. A lakáj nyársat nyel egy ponton és megmerevedik. A nimfák kalauzlányokként bolyonganak Naxos szigetén, olykor átrendezik a terepet, máskor meg átvedlenek nyomozóhatósággá és Zerbinetta nem igazán feddhetetlen erkölcseit vizslatják. Vagy ott vannak persze a „napozó” férfitestek, akiknek egy része majd idővel megelevenedik. És még sorolhatnám…

A nézőben kérdések, miértek tömegei merülnek fel, amelyekre – ha akarja – némi totózás után maga is megtalálja a választ. Jó, de mi köze ennek igazából Strauss és Hofmannsthal darabjához?

Kevés. Azt hiszem, Anger Ferenc inkább valamiféle „trendi” rendezést szeretett volna a Magyar Állami Operaház színpadára letenni, mintsem az Alkotók akaratát megvalósítani. Eszközei többnyire egy divatosnak hitt rendezői eszménynek felelnek meg, s ugyanezen apropóból nézhetnénk őket a Trisztán és Izoldában, a Rigolettóban vagy Figaro házasságában is, körülbelül ott is ugyanezen hatásfokkal.

fotó: Herman Péter