Mascagni „konzertant” – Húsvét jegyében

2013. március 31. / április 2.

Magyar Állami Operaház

MASCAGNI: Messa di Gloria / Cavalleria rusticana

Az Operaház az idei Húsvétot a már hagyománynak tekinthető Parsifalon kívül egy Mascagni-koncerttel gondolta megünnepelni, valószínűleg azért is, mert a Parasztbecsület évek óta hiányzik a színház repertoárjából. (Tegyük hozzá máris: sajnos.) Színházunk szokásától eltér a forma, hogy operát koncertszerűen adjon elő, noha külföldön, gyakran takarékossági megfontolástól vezetve, régóta élnek ezzel a megoldással, olykor meglehetősen nagy vitát keltve. Jómagam számos külhoni élmény tapasztalatával a koncertforma elkötelezett híve vagyok, feltéve, hogy a fellépő énekesek megfelelnek az elvárásnak, és képesek szerepüket a színpadi segédeszközök nélkül is megfelelően interpretálni, sőt: meggyőződésem, hogy az olyan néző, mint én, aki az operát elsősorban a hang és a zene irányából közelíti meg, és ilyen téren várja, keresi az élményt, ”konzertant” még teljesebb élvezetet találhat egy magas zenei színvonalú produkcióban, mint egy inadekvát színpadi megvalósítás elemeitől folyamatosan zavarva vagy kizökkentve. Ám készséggel elismerem, hogy aki a műfajt a zenés dráma oldaláról közelíti meg, hosszú távon nem lehet barátja ennek a megoldásnak.

Mascagnit szokás „egyműves” szerzőként említeni, mivel a Parasztbecsületen kívül egyetlen másik darabja se tudott tartósan repertoáron maradni, se megközelíteni annak sikerét. A Messa di Gloria bennem ezt a közvélekedést maradéktalanul megerősítette. Az egyórás mise kétség kívül kellemes, jól fogyasztható zene, de mégis zavarba ejtő mű, különösen első hallásra, főleg, hogy a miséhez, mint zenei műfajhoz hangulatában, stílusában nem sok köze van. Mascagni már a mise kötött liturgiáját is igencsak szabadon kezelte, állandó részeit nem a szokásos sorrendben komponálta egésszé, itt-ott felcserélte vagy feldarabolta őket, de ez még akár a művészi szabadság számlájára is írható. Ami még ennél is meglepőbb, és okvetlen a művészi szabadság túlkapásának mondható, az a zene megdöbbentően eklektikus volta. A kicsit is odafigyelő hallgató rátalálhatott itt mindenre és mindenkire, aki Mascagnit „megihlette”, ha másra nem, egy kis plagizálásra: az önmagától kölcsönvett dallamokon és motívumokon kívül össze volt mixelve egy kis Verdi, Bizet és Tosti is, egyes részek inkább emlékeztettek indulóra, operettre vagy nápolyi dalra, mint bármilyen szakrális zenére. Bevallom, engem első hallásra egyenesen idegesített ez a zenei „csalamádé”, de biztos, hogy mint mindent, ezt is szokni kell, és másodszorra már sokkal kevésbé bosszantóan hatott rám. Köszönhetően minden bizonnyal a magas színvonalú megvalósításnak, mert mind a két szólista, mind az óriási lelkesedéssel közreműködő kórus és zenekar is – a hegedűszólót játszó Závodszky Magdolnával az élen – nagyszerű teljesítmény nyújtott. A mise előadására is vonatkozik azonban a Parasztbecsületre még fokozottan érvényes megállapítás, hogy a vasárnapi első koncert a 2-ai repríz élménye alapján inkább egy fantasztikusan sikerült főpróba volt, de még nem érte el a második estén tökéllyé összeállt produkció leírhatatlan hatását.

A Parasztbecsület méltatását azzal kell kezdenem, hogy leteszem a fegyvert, és a kivételes élmény hatására kivételesen szakítok szokásos szigorúságommal. Nem azért, mert nem lenne, nem lehetne pár megjegyzésem vitatható énektechnikai megoldásokra, tempókra, részletekre vonatkozólag. Jelen esetben ezeknek nem lenne semmi értelme, mert nincs semmi jelentőségük. Apróbb-nagyobb hibák ellenére itt a nagy EGÉSZ hatott és győzött, a mű és a zene igazsága, olyan hatást keltve, olyan élményt adva, amilyennel még a sok évtizede operába járó hallgató is csak ritkán találkozott, és manapság még ritkábban találkozik. A mű verista jellege nem öncélú hatásvadászságban nyilvánult meg, hanem valóban az emberi életet mutatta meg a koncertpódiumon, mindenféle külsőséges segédeszköz nélkül; az élet nyers, mégis mélyen őszinte és emberi érzéseit, indulatait, de olyan fokon, hogy mindenki hiánytalanul önmagára ismerhetett bennük, és átélhette őket anélkül, hogy a műnek mint művészeti alkotásnak egy magasabb érzelmi szinten ábrázolt valósága vulgarizálódott volna. Művészet volt, a legmagasabb szintű művészet, de mégis mindannyiunkról, mindannyiunkhoz szólt.

A produkció motorja minden kétséget kizáróan a nagyszerű karmester, Ács János volt. Aki látta, még emlékszik rá, hogy Pavarotti 1991-es pesti koncertjén egy aszkétikus arcélű, lobogó hajú, lobogó szenvedélyű fiatalember állt a pódiumon, és a nagy sztárral először találkozva, annak legnagyobb megelégedésére, pompásan dirigálta a koncertet. A haj már nem lobog, de a szenvedély lobogását, erejét illetően, úgy érzem, semmi változás. Dirigálása manuálisan nem egészen szokványos, jelzései nem mindig egyértelműek, a közreműködők közül valaki talán megerősíti, hogy nem lehet mindig könnyű a keze után játszani, de lendülete, szenvedélye, a csúcspontokat hibátlanul megérző zenei építkezése pompás előadást eredményezett. Itt-ott féktelen és zabolátlan, viharos tempóival megizzasztja zenészeit és énekeseit, de akik hajlandók és képesek követni, mint ezen az estén mindenki, azok torokszorító élménnyel ajándékozzák meg a nézőket, hallgatókat. Bár a színház vezetéséből, úgy láttam, senki nem tisztelte meg se őt, se az előadást jelenlétével, így nem lehetett tanúja a fergeteges sikernek, csak remélni tudom, hogy olasz repertoárban Ács János gyakran lesz vendégünk — tényleg, miért is nem csinálják meg vezényletével rögtön és azonnal, már a következő évadban új produkcióként a mindig nagy közönségsikerrel játszott Parasztbecsület/Bajazzók párost?

Lukács Gyöngyi Santuzzáját volt alkalmam pár éve Bécsben, Ponnelle klasszikus rendezésében látni és hallani. A nagy rendező koncepciójában a női főszereplő az első perctől az utolsóig a színpadon van, amely hihetetlen koncentrációra kényszeríti megjelenítőjét. Lukács a koncertpódiumon csak a zene által diktált részekben, de olyankor a bécsi előadásban tapasztalt intenzitással volt jelen, valóban olyan szuggesztíven, hogy az ember alig tudta szemét levenni róla. A szólam mindig is kitűnően feküdt hangjának: igen, ez az ő legsajátabb világa, az olasz romantika és verizmus. A szerep szélsőséges indulatait is meri megjeleníteni, takarékosan, ami a külsődleges eszközöket illeti, de nem takarékoskodva a kotta által megkövetelt színekkel. Rendkívül gazdag a paletta, az átok szinte prózába váltó indulatától a Lola iránt érzett gyűlölet mellhangokban megnyilvánuló durvaságáig, de megvannak a kottában pianissimóval jelölt lírai színek is. Olyan igazsága volt ennek a figurának, amellyel a hallgató nem csak pódiumon, de színpadon is ritkán találkozik.

Bándi János meglepett. Egy héttel ezelőtti Kalafja után teljesen új, teljesen más hangon, a régi mellhangos bömbölés és az utóbbi években hallott parlandós, színtelen, torokban szóló hangadás helyett fénnyel, remek volumennel, de a szokásosnál sokkal világosabb színnel, karcsúbban, „tenorosabban” szólt. Nem jelentett számára problémát se a magas regiszter, se a technikailag igen kényes Siciliana se. Meg kell mondanom, szigorúan vokális tekintetben sokkal jobb benyomást tett rám, mint a sokak által fénykorának tekintett 15-20 évvel ezelőtti Otellói és Caniói idején. A változás okát nem tudom, de kalapomat lengetve üdvözlöm, és azt hiszem, hogy ha képes lesz ezt az új technikát továbbvinni, megőrizni, új énekesi virágkoráról beszélhetünk majd.

Anatolij Fokanov lényegében biztosan tartja azt a hangi állapotot, amelynek már sok éve tanúi vagyunk, és amellyel évtizedek óta az olasz repertoár oszlopa. A koncert különleges alkalma, a misében énekelt szólam újdonsága és az új karmester kihívása azonban a napi rutintól eltérő, klasszisokkal magasabb teljesítményre sarkallta. Alfio szerepe lényegében két ponton jelent attraktív énekesi feladatot, és Fokanov mindkettőt hatalmas erőbedobással, fölényesen abszolválta.

Gál Erika estélyi ruhája igencsak elütött a darab aurájától, annál jobban megfelelt azonban Lola jellemének, a ”falu szépe” felszínességének és kihívó nőiességének. Kitűnően is énekelt, sokkal jobban, mint ahogy decemberben hallottam Maddalénaként a Rigolettóban, bár egy épp Ebolira készülő mezzónak a szólam nem jelenthetett különösebb nehézséget. A legnagyobb dicséret illeti Kovács Annamáriát, aki ugyan Lucia mama szerepében mindennek látszott, csak épp mamának nem, ellenben nem túl sok énekelnivalójában is a régi nagyok őszinteségével és érzelmességével járult hozzá az est sikeréhez.

A kórusról már évek óta hosszabban vagy röviden, de mindig nagy elismeréssel szóltam. A két koncerten nyújtott teljesítményüket illetően azonban úgy érzem, nincs szó, jelző és elismerés, amely elegendő lenne teljesítményük méltatására. A Cavalleria a kórusnak különösen igényes és szép feladat, a kórustagokon látszott is, hogy ennek tökéletesen tudatában vannak, a zenélés lelkesedése és öröme ült ki szinte minden arcra. Ez az öröm jutott el aztán minden egyes hallgató füléhez és szívéhez, engem egyenesen lenyűgözve. A nyitókórus női szólamának puha és finom indítása, a férfikar erőteljes válasza oly pontosan idézte fel a mágikus Szicília kis falvainak hangulatát, hogy az ember szinte a bőrén érezte a tavaszi nap melegét, orrában az orgona és az oleander illatát, a férfikar tömör tónusa pedig az olasz Dél patriarchális társadalmának maszkulin jellegét mutatta meg. Bizony, a kórus ebben a részben nem kevesebbet érzékeltetett tökéletesen – és van-e, lehet-e ennél több és csodálatosabb? – mint a zene szavak nélkül is felülmúlhatatlan plaszticitású megjelenítő erejét.

Egy ilyen produkció természetesen delejes hatással van a nézőkre. Akik ott ültek a nézőtéren, valamennyien érezhették a Cavalleria első hangjaitól az utolsóig, hogy kivételes esemény tanúi, az izzó feszültségtől nem volt szabadulás, nem volt üresjárat egyetlen pillanatra se. Magától értetődik, hogy az ilyen élményt féktelen siker és ünneplés jutalmazza, és ebben ez alkalommal nem is volt hiány. Az ünnep jegyében született koncert ajándék volt, és beteljesítette az ilyenkor ezerszer hallott és mondott jókívánságot: BOLDOG HÚSVÉTOT! Az lett.