Ezt hallani kellett! (Herreweghe Bach Máté-passiójával a Műpában)

2013. március 29.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

BACH: Máté-passió

Maximilian Schmitt – Evangélista
André Schuen – Jézus
Dorothee Mields, Hana Blaziková – szoprán
Damien Guillon, Robin Blaze – kontratenor
Thomas Hobbs, Sebastian Kohlhepp – tenor
Peter Kooij, Stephan MacLeod – basszus
Collegium Vocale Gent
Vez.: Philippe Herreweghe

Herreweghe 1985-ben jelentette meg első felvételét a Máté-passióból. Akkor ez volt a legjobb lemez e tárgyban, és szerintem az maradt azóta is. Aminek az a jelentősége egy majd húsz évvel későbbi koncerttermi előadásra nézve, hogy olyan karmester hozta el – annyi más megcsodált produkciója után – a Máté-passiót a Műpába is (2002-ben a Zeneakadémián hallhattuk), aki vitán felül érti annak minden hangját. Erről tanúskodott már az említett lemez kísérőfüzetében is az általa írt rövid, de lényegbelátóan alapos összefoglalása a zenei retorikáról illő tudnivalóknak. Ezek akkoriban még nem számítottak annyira közismertnek.

Lehet, hogy egy karmester felfogása évtizedek és koncertek után változik, de kilépni saját árnyékából nem tud. Vagyis nem várhattunk mást, mint végletekig kiérlelt tudást abból a tárgyból, amelyből valaha kiválóan vizsgázott. Hogy nincs abszolút igazság: viszont az is kiderült. Lehet érésnek, Herreweghe régizenéről való tudása példás előmenetelének nevezni azt, ahogy most a zenekarral például a 23. számú basszus ária hangszeres bevezetést mindkét lemezfelvételéhez képest (egyébként most valószínűleg helyesen) artikulálta. De például a második részben a 42., szintén basszus ária előadásmódja sokkal inkább az első lemez karakteresebb előadásmódjára mutatott vissza.

De ezek, ha nem is lényegtelen, nem túl fontos adalékok az aznap este produkált egészhez képest. Egy jó barokk zenekar ma már – ezt Antoniniék esetében is megállapíthattuk – hangzása szinte független lehet a létszámtól. A Máté-passió két zenekara tökéletesen szólt, nem is kisebb hibákat kell esetükben megemlíteni, hanem azt, amikor még ezt is felülmúlták! Olyan fúvós–vonós együttállásokat hallottunk néha, mintha orgonaregiszterek szólaltak volna meg mechanikus pontossággal.

A kórust említeni sem szükséges, mármint, hogy mit lehet még szépet és jót mondani róluk, amit eddig nem mondtak el? Az énekes szólisták – Az Evangélistát és Jézust leszámítva – közülük kerültek ki, persze valójában szólisták ők, akik a végigénekelték a turbákat, korálokat is. Az Evangélista a kezdeti megilletődöttség után kiválóan teljesített. Jézus alakítója talán még a krisztusi kort sem érte meg, nem is valami megfellebbezhetetlen tekintélyként szólalt meg, hanem a sebezhető emberként.

Ha létezik művészetvallás, Herreweghe felejthetetlen misét celebrált, aki ott volt és hallotta, talán jobb ember lett utána.