Tényleg, „eladó az egész világ”? (A sevillai borbély Debrecenben)

2013. május 3.
Debreceni Csokonai Színház

ROSSINI: A sevillai borbély

Cecília Lloyd
Wagner Lajos
Szerekován János
Haja Zsolt
Jekl László
Bódi Marianna
Böjte Sándor
A Debreceni Csokonai Színház Ének- és Zenekara
Vez.: Somogyi-Tóth Dániel

Nem árulok el különösebb újdonságot azzal, hogy A sevillai borbély, Gioacchino Rossini remekműve örökzöld sláger. Szinte bármely színház azzal a biztos tudattal tűzheti műsorra, hogy a siker egyértelmű és garantált. Elnyűhetetlen, sőt még ennél is több: elronthatatlan.

Debrecenben, 1952-ben, a frissen alakult operatársulat legelső előadása is a Sevillai volt, az egykori szereposztásból legtöbbet a címszerepet éneklő Virágos Mihály neve mond. Azóta rendre előfordul a cívisváros színházában Rossini operája, általában konvencionális rendezésben. Legutóbb másfél hónapja újították föl a darabot, ezúttal Szinetár Miklós gondozásában.

Szinetár hosszú és termékeny életpályáján szintúgy sokadszorra fordul elő A sevillai borbély. A Magyar Televízió fénykorában, 1977-ben született egy remek feldolgozása (Melis Györggyel a borbély szerepében). Jól emlékszünk az ezredforduló táján a darab nemzetközi nevekkel teletűzdelt (tulajdonképpen félszcenírozott) előadására a Kongresszusi Központban, de leginkább a 2003-as Erkel színházi produkció maradt meg. Ez utóbbiban Szinetár a darabot sajátos értelmezésben tálalta: a cselekmény szálait a pénz mozgatja. A debreceni előadás tulajdonképpen az évtizeddel ezelőtti budapesti előadás továbbgondolása. Tényleg, „eladó az egész világ”?

Van alapja ennek a rendezői koncepciónak. A darab során gróf Almaviva többször is az anyagiak segítségével lép tovább a cselekményben, s két főhőst (Figarót és Basiliót) is elsősorban az anyagiak motiválnak. Szinetár ehhez még betűzdelt egy-két szituációt, amikor szintén a pénz segített, pl. a részeges párbajozási jelenet végén az őrség leszerelése egyértelműen és nyíltan rendőri korrupció „igénybe vételével került megvalósításra”. És ennyi tökéletesen elég volna, de a rendező ennél kicsit továbbment. Például a nyitány alatt a lelkes néma szereplők a pénz jelképei előtt borulnak térdre, s ez a jelenet a szükségesnél többször is előjön. Picit zavaró, hogy időnként a kelleténél több figura (pl. Fiorello, vagy a három gyermek Figaro kíséretében, olykor két sötét alak Almaviva környezetéből) is a cselekmény motorjának tűnik. Néha olyankor is besétálnak a színre, amikor a darab szerint semmi keresnivalójuk nem volna ott.

E kisebb kisiklásokon túl azonban átgondolt, a darab viszonyrendszerét korrektül felvázolt, helyenként kifejezetten szellemes, bár gegekben nem sziporkázó rendezést láthat a debreceni nagyérdemű. Külön érdeme a produkciónak az egyes szereplők esetében érezhetően testreszabott színészvezetés. Igaz, így nem mindig tudjuk rekonstruálni, hogy az erények közül mi illeti az adott főszereplőt, s mi a rendezőt. Az általam megtekintett, május 3-i előadást a két szereposztás keveréke jellemezte.

Az este hőse egyértelműen Haja Zsolt bravúros és élményszerű Figarója volt. Haja nem egyszerűen elénekli a szerepét. Olyan magától értetődő vehemenciával vesz részt a játékban, ami Melis György visszavonulása óta egyszerűen kikopott a hazai operaszínpadról. Játékkészségéhez és kivételes színpadi mozgáskultúrájához homogén és magvas baritonhang társul, így minden adott a kivételes produkcióhoz.

Rosina Debrecenben ezúttal szopránszerep. Cecília Lloyd igazi commedia dell’arte hősnőt teremtett színpadra, amolyan Colombina-figurát. Nem az a hamvába holt, szende leányka, akinek gyámapja láttatni szeretné, időnként az az érzésünk, hogy Bartolo nagyon közel jár ahhoz a bizonyos norinai pofonhoz. Azon persze lehet vitatkozni, hogy ez a fajta tűzrőlpattant szubrettség benne van-e a szerepben, de Lloyd ügyesen eladja a figurát. Az énekesnő sokat puhított korábbi kemény hangadásán, és könnyed virtuozitással, a csúcshangokkal sem fukarkodva, imponáló biztonsággal tálalja a bravúrszerepet.

Szerekován János gróf Almavivája különös szerzet. A színpadi játéka helyenként fél évszázaddal korábbi manírokat idéz. Azokra az időkre emlékeztet, amikor Almavivából folyton kiütközött a gróf. Nemesi előélete folytán idegenként mozog a Figaro-féle csibészes közegben éppúgy, mint a Bartolo-szerű felkapaszkodott uborkák körében. Bár hangban nagyszerűen állna neki a koloratúrtenor szerep, a szólam legsűrűbb részében, az első felvonásban olykor bántóan elkeni a koloratúrákat. Mentségére szóljon, hogy az előadás során később ez egyre javul. Szerekován a színpadon akkor érzi a legjobban magát, amikor nem a grófot kell adnia, hanem a részeg katonát vagy az ájtatos zenetanárt. Ez azért sokat elárul.

Jekl László Basiliója permanens hiányérzetet kelt. A lezseren szélhámos figura még megvolna, de a szólam igényelte hang-nagybirtokos (© by Abody Béla) alig. A Rágalomária a „suttogóan, zizegően” részeknél megszólal, amikor „olyat robban, mint az ágyú”, akkor nem. Na persze, Gregor József és Begányi Ferenc országában magasan a léc!

Wagner Lajos Bartolójánál vállaltan elfogult vagyok: nem tudom feledni az elmúlt negyedszázadot. A jeles hősbariton szerepek garmadája után a hatodik X-et átlépve nem kis bátorság kell belebújni egy ilyen karakteres buffo figura bőrébe. (Erre világviszonylatban is kevés példa van, csak Giuseppe Taddei jut eszembe.) Wagner dicséretesen küzd a szereppel, nem is teljesen eredménytelenül.

Bódi Marianna Berta szólamában remek karakter, s jó látni a Csokonai Színház „mindenesét”, Böjte Sándort is Fiorello jelmezében.

Tényleg, negyedszázada kísérem figyelemmel a debreceni operajátszást. Ha egy-egy produkció kimaradt is, de majd mindegyik előadásukat sikerült elcsípnem. A tavalyi Bohémélet után A sevillai borbély már a második produkció, ahol konstatálnom kell, hogy a sokéves fejlődés után megtorpanás hallatszik a zenekari játék tisztaságában. Erősen tehet erről a dirigensi pálcát szorongató Somogyi-Tóth Dániel, aki a Rossini-játék alapját, a crescendo–decrescendo hullámzást ezen az estén egyszerűen nem tudta megteremteni.

fotó: Máthé András