Profizmus, kicsit felszínesen (A Les Musiciens du Louvre a Tavaszi Fesztiválon)

2013. március 31.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Les Musiciens du Louvre – Grenoble

Ditte Andersen, AnaQuintans, Marianne Crebassa, Pauline Sabatier, Carlos Mena, Owen Willetts, Colin Balzer, Jan Petryka, Luca Tittoto, Charles Dekeyser – ének

Vez.: Marc Minkowski

BACH: Der Himmellacht! Die Erdejubilert – kantáta, BWV 31.

BACH: Christ laginTodesbanden – kantáta, BWV 4.

MOZART: c-moll mise

Az igazán jó fesztiválok egyik nagy érdeme, hogy estéről estére hallhatjuk, láthatjuk a világ élvonalbeli művészeinek kiemelkedő szintű produkcióit. Ez az érdem azonban időnként hátránnyá is válhat. Érzékenyebb lelkű hallgatók nem minden esetben tudják huszonnégy óra alatt feldolgozni a hatást, különösen akkor, ha az a bizonyos este életük legnagyobb koncertélményei között van.

Így jártam én is, amikor a János-passió Christoph Prégardien vezényelte előadása után egy nappal már Marc Minkowski koncertjén ültem. Hiába tettem meg minden tőlem telhetőt azért, hogy a második koncertre a lehetőségekhez mérten teljesen kiürítsem magamból az előző esti hatást, nem tudtam megoldani. (Meglehet, hogy nem tudtam eléggé akarni…) Ezért most a következő néhány sorban sajnos a legkevésbé sem objektív, vagy megbízható véleményemet olvashatják Marc Minkowski estjéről.

A műsorra tűzött két Bach-kantáta nem tartozik a gyakran játszott darabok közé. A négyes jegyzékszámú pedig egészen korai alkotása a szerzőnek, mindössze huszonkét évesen írta. Ez leginkább a zene könnyedségén érezhető. A hihetetlen tehetség, a mesterség tudása már jól észlelhető, de a zene még nem olyan súlyos, nem oly áhítatos, megrendítő, mint a később született kantátákban, misékben, passiókban.

A Les Musiciens du Louvre egészen kiváló, fiatalos lendülettel megáldott régizene-együttes. Különösen tetszett a fafúvósok, a continuót játszó zenészek és az első hegedűs játéka. A kórust mindösszesen tíz fő alkotta, négy női és hat férfiénekessel. A szólókat is a kórus tagjai énekelték, ilyenkor előresétáltak a dirigens orra elé. Attól eltekintve, hogy néha picit sok volt a jövés-menés a színpadon, az énekesek igazán magas színvonalon oldották meg a művészi feladatot. A két kantátában ez még annyira nem is tűnt nagy teljesítménynek, de Mozart c-moll miséjének előadásánál annál inkább, hiszen az a mű tele van az énekeseket próbára tévő nehéz tételekkel.

Óvatosan merem csak leírni, hiszen mégiscsak világhírű művészről van szó: kicsit unatkoztam ezen az estén. Pedig jószerével minden esély megvolt a csodálatos koncertre. A közreműködő zenekar nagyszerűen játszott. Az énekesek is megérdemelnek minden elismerést. Marc Minkowskit viszont kicsit kívülállónak, túlságosan is energiatakarékosnak találtam. Ugyanakkor sürgette is a zenét, nem hagyva semmi szünetet az egyes tételek között. Volt egyfajta "essünk túl rajta" érzésem ettől. De ennél sokkal jobban zavart az, hogy a karmester számára nem tűnt személyes ügynek Bach és Mozart zenéje. Nem éreztem, hogy minden erejével, szándékával azon lett volna, hogy saját elképzeléseit, mondanivalóját minél teljesebben közvetítse a közönség felé. Inkább tűnt úgy, hogy számára ez is csak egy feladat a sok közül, egy munka a sorban.

A siker viszont nem azt mutatta, hogy a közönség egyetértett volna velem. A taps hatalmas volt, és sikerült is egy ráadást kicsikarni a művészekből. A Mozart-mise Credo tételét hallgathattuk meg újra. És a furcsa az, hogy érzésem szerint épp ez a néhány perc volt a koncert legsikerültebb része.