Iskola a magasban, avagy az idő vasfoga elszáll fölöttünk (Az Il Giardino Armonico a Tavaszi Fesztiválon)

2013. március 22.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

HÄNDEL: Il Trionfo del Tempo e del Disinganno

Szépség: Roberta Invernizzi
Gyönyör: Julia Lezsnyeva
Józanság: Sara Mingardo
Idő: Krystian Adam

Il Giardino Armonico
Vez.: Giovanni Antonini

Nem mondhatni, hogy Benedetto Pamphili bíboros librettója felmérhetetlen filozófiai mélységekbe merül és/vagy sztratoszférikus irodalmi magasságokat hódít meg, annak ellenére sem, hogy inspirálója Petrarca I trionfi című hat versének utolsó két darabja volt. Az oratórium záró, sejtelmes áriája úgy tekinthető, mint a nagy költő és filozófus ciklusa befejezésének visszhangja, amelyben az Örökkévalóság, azaz maga az Isten győz az Idő felett.

Azóta – és addig is – persze sok mindent mondtak az időről, a korábbiak közül talán a leghíresebb Szent Ágoston aforizmája: Mi az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom. A gyökeres fordulatot Einstein hozta a téridő fogalmának bevezetésével, de ma már ott tartunk, hogy komoly tudósok azt is megkérdőjelezik, létezik-e egyáltalán.

Az Idő az oratóriumban azt tekinti legfőbb feladatának, hogy a szépséget a sírig – sőt azon túl is – pusztítsa. Majdhogynem hangos nevetésre ingerlő áriájának szövege, amelyben a föld alatt rothadó, kukacok rágta testekről értekezik. De hát Händel, mondjuk Stephen Hawking igen tudományos ugyanakkor igen szórakoztató értekezésére az idő rövid történetéről aligha adhatott volna csattanósabb zenei választ, mint ezekre a direkt megzenésítésre készült, sokszor sután megfogalmazott gondolatokra.

Mert a négy allegorikus alak a cselekmény nélküli operában valódi, erre a célra végül is tökéletesen megfelelő operaáriákban fejezheti ki magát, ha már az igazi opera a korabeli Rómában tiltva volt. Lehetne pergő, fordulatos a cselekmény, változatosabb zenei anyag aligha került volna ki a fiatal Händel tolla alól, aki huszonkét éves korára tökéletesen otthon volt az olasz zenedráma világában.

Az Il Giardino pontosan a XVIII. századi olasz, az operai stílust velejéig magában foglaló zenei világban mutatta meg eleinte magát, például Vivaldi műveinek extravagáns interpretálásával. A kérdés az volt, mindez elég-e a nagyformához, összeáll-e egy kétrészes oratórium Antonini keze alatt, vagy érdekesen megoldott áriák sorozatát halljuk majd csak?

Ehhez az egyik legjobb eszköz, amit választhatott, hogy bár messzire vitte zenekarát a különböző zenei figurák kivitelezésében, nem választott igazán feltűnő, szinte a zeneietlenség tárából kölcsönzött eszközöket, effektusokat. Az Idő már említetett áriájában sejlett fel csak egy-egy ilyen csikorgó hang az első hegedűs felől. Különben persze volt markáns forte, piano, puha és sejtelmes zenekari hangzás, tempós tizenhatodok s a többi. A négy-négy-kettő-kettő-egy felállású zenekar lanttal, orgonával/csembalóval telten, megfelelő erővel szólt a nagy teremben. (A földszint közepe táján.) A barokk zenekari játék magasiskolája volt, amit bemutatattak, nem csak a vonósok, hanem a fúvósok (két oboa, fagott, két furulya) is.

Szintén magas fokú iskolázottságról tett tanúbizonyságot a két szoprán énekesnő. Nem mintha a tenoristára, vagy az alt énekesnőre, Sara Mingardira panaszkodhatnánk, neki különösen telt, gyönyörű, erőteljes hangja volt figyelemre méltó. Roberta Invernizzit az első részben, úgy tűnik, zavarta a nagy tér, magasabb fortéi gyakran fordultak harsányságba. Ez akkor súlyosabb – hangképzési – hiányosságnak tűnt, de a második részben ezek a hibák megszűntek, ekkor már mind technikailag, mind kifejezésben a legmagasabb, hírnevéhez méltó szintet mutatta. Igen hatásos volt utolsó, pianissimókkal teli áriája.

Lezsnyeva tizenhatodai könnyedén peregtek a leggyorsabb tempóban is, de kifejezésben sem maradt le társnője mögött, ezt a híres Lascia la Spina, Cogli la Rosában bizonyította. Szinte kislányos egyszerűség és a rafinált mindent tudás ötvöződik énekesnői személyiségében.

Antonini tehát nagy formátumú karmesternek bizonyult, az első rész végeredményben nagyon pontos zenei beszámolója után a második részben a magasiskola mellett valódi ihletett előadást hallottunk, az idő egy kicsit lassabban szállt akkor, arrafelé.