Írás egy leírhatatlan koncertről (János-passió / Prégardien)

2013. március 30.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Le Concert Lorrain, The Danish National Vocal Ensemble

Anna-Lucia Richter, Ingeborg Danz, Eric Stoklossa, Dashon Burton, Yorck-FelixSpeer – ének

Vez.: Christoph Prégardien

BACH: János-passió

Nagyon nehéz olyasmiről írni, amire igazán nem is léteznek szavak, ráadásul okoskodásnak érzek minden beszédet egy ilyen koncert után. Ha mégis sikerül találni néhány megfelelő szót, valószínűleg megközelítőleg sem tudom velük mindazt kifejezni, amit szeretnék. Viszont nagyon szeretném megosztani az élményt mindenkivel, aki nem volt olyan szerencsés, hogy ott lehetett a János-passió szombat esti előadásán.

Azt hiszem a kulcs – Bach mellett természetesen – Christoph Prégardien személyében keresendő. Az ő viszonya a zenéhez, Bach János-passiójához az, ami ezt az előadást ennyire egyedülállóvá tette. Persze a kiváló zenészek, a tökéletes kórus és a kivételesen tehetséges szólisták nélkül nem sikerülhetett volna. De mégis egyértelműen Prégardien volt az, aki gyengéden kézen fogott és végigvezetett minket a szenvedéstörténeten.

A dirigens a vezénylés mellett – mérhetetlen szerencsékre – az Evangélista szerepét is énekelte a passióban. Illetve nem is énekelte, annál sokkal többet tett. Elmesélte, teljes lényével eljátszotta, gyönyörű, szabadon áradó, tökéletes hangon. És az ő kivételesen őszinte átélése varázslatszerűen ragadta magával a hallgatóságot is. Időnként azon kaptam magam, hogy levegőt is elfelejtek venni, annyira figyelek rá. Hiába hallottam már sokszor ezt a zenét, ismerem jól a történetet, mégis végigizgultam a bő két órás előadást. Úgy hatottak rám a hangok, a történések, mintha csak először hallanám.

Az első igazi sokkhatás a 12. tétel előadásakor ért, amelyben az Evangélista elmeséli, hogyan fakadt Péter keserves sírásra, miután háromszor tagadta meg Jézust. Ha ott véget ér a koncert, már akkor is azt mondtam volna, ezért megérte idejönni. Na de akkor még hol volt a vége? Ettől kezdve folyamatosan a könnyeimmel küzdöttem. Egészen addig, amíg rá nem ébredtem, nem kell küzdeni, csak hagyni, hadd jöjjenek, mert ez így van jól.

Azt hiszem, Jézus története nem véletlenül van ekkora hatással ránk. És meg merem kockáztatni, ez teljesen független attól, hogy hívők vagyunk-e vagy sem. Mert hát akárhogyan is igyekszünk mindenféle módon megfeledkezni róla nap, mint nap, energiát, időt és pénzt nem kímélve, végső soron mindannyian ugyanabban a cipőben járunk. Ahogyan Feldmár András ezt oly egyszerűen megfogalmazta egyik előadásában: „…mindannyian a halál küszöbén állunk, mindannyian a halál felé utazunk – hát akkor miért ne legyünk gyengédek egymással? Miért ne legyünk kedvesek egymással? Miért ne segítsük egymást? Tulajdonképpen olyan tökmindegy, hogy ki okos, és ki buta, és ki gazdag és ki szegény – mindannyian meg fogunk halni.”

Nehéz lenne most minden apró részletet kiemelni, amelyekkel meghatottak bennünket a művészek, leginkább a már említett nem találom rá a megfelelő szavakat okból, nem is szeretnék ebbe belemenni. Ahogyan az egyes szereplők, énekesek, zenészek egyéni méltatását sem érzem helyénvalónak, még ha minden egyes résztvevő teljes mértékben meg is érdemelné. Mégis úgy érzem, ez az előadás olyan elképesztő egységet alkotott, hogy méltatni is csak egészében lehet.
És nem csak az előadók alkottak egységet. Ahogy telt az idő, a teremben ülő közönség is részévé vált a történetnek. Azt hiszem, nem állítok valótlant, ha azt mondom, mire a János-passió véget ért, mi ott mindannyian, művészek és hallgatók a hangversenyteremben, egy nagy közösséggé lettünk. Együtt érző emberek közösségévé. Nem hinném, hogy ennél nagyobb hatást előadó-művészettel el lehetne érni.