Születésnapi felemás (A Nemzeti Filharmonikusok Bartók hangversenye)

2013. március 25.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Andrea Lucchesini – zongora

Vez.: Kocsis Zoltán

BEETHOVEN: G-dúr zongoraverseny, op. 58
BARTÓK: Concerto

Egy-egy hangverseny igen fontos minőségi mércéje az, hogy mennyire „emlékezetes”, márpedig most még el sem indultunk, már tudhattuk, hogy az esténk ebből a szempontból biztosan kiemelkedő lesz. Az NFZ szokásos, Bartók-születésnapi hangversenyén mindig ott vagyunk, de hogy március 25-én először ki kelljen ásni az autót és magunkat a hó alól, még sosem fordult elő. Közúti takarításnak, söprésnek, sózásnak nyomát sem láttuk, kisebb összecsúszásokat, baleseteket és elképesztő közlekedési káoszt annál többet. Otthonunktól a Műpa rendszerint húsz perc, most kerek egy órával többet szántunk rá – és a bőkezűen kiszámolt keretünket az utolsó szekundumig el is használtuk.

Az már kérdéses, hogy a koncert első félideje ugyanannyira bevésődött-e, mint az előzmények. A G-dúr zongoraversenyt egyébként is inkább tisztelem mint szeretem. Furcsa, stíluskorszak-határon keletkezett, már inkább romantikus mint klasszikus darab. Messze nem olyan magától értetődő, nem olyan „olajozott”, nem olyan kifinomult, mint mondjuk a Mozart-zongoraversenyek. Viszont kivételesen nagy az epikus kifejezésben, a láttató erőben.

Viszont pontosan ezek azok az erények, amelyekben a vendég szólista a legkevésbé jeleskedett.

Andrea Lucchesini jó zongorista, vagy mondjuk inkább azt, hogy jó szakember? Igaz, ebben az esetben ez elég dehonesztálóan hangzik. De hát ez van: megtanulta a szakmát, el tudja játszani a művet. Nem is rosszul, hanem egész jól – ahogy azt körülbelül szokták.

Sajnos még az egyébként gyönyörű, lassú tételben sem éreztem úgy, hogy bármit is közölni szeretne...

Nem olyan régen emlegettem, mennyire nehéz egy zenekarnak jól kísérni. Azt hiszem, itt nem nagyon merült fel ilyen probléma. Az NFZ tisztességesen kísért, jó lett volna, ha van mit.

A ráadásnak szánt Schubert Impromptu után a feleségem már megint megvilágosító erejű megjegyzést tett. Valamelyest a szólistáról – de legalább annyira a női látásmódról:

- Mondtam már, hogy unom a szóló zongoradarabokat?
- Mondtad, de untad akkor is, amikor Szokolovot hallottuk?
- Nem, akkor nem.

A hangverseny második félidejében aztán végre azt kaptuk, amit vártunk. Azaz nem egészen, mert annál sokkal többet.

A Concerto rendkívül népszerű és mi is szeretjük, de hogy ez ennyire remek darab, az ebben az előadásban még újabb bizonyítékokat kapott.

Csak példaképp említeném a második tétel (Giuoco delle coppie) hangszerelési virtuozitását. Semmihez sem hasonlítható a kisdob, a fafúvós kamara és a rézfúvós-korál hangzása. De ha azt ilyen fagottosok és oboások fújják, ha így szólnak a rezesek, akkor az már valami egészen más, még sokkal több, szinte érzéki élmény.

És mindehhez volt egy karmester. Kocsisnak most volt kedve vezényelni.

A zongoristánál nehezményeztük, hogy nem közöl velünk semmi újat, de most rájövök, hogy a szólista alatta volt ennek az igénynek, Kocsis viszont már túl van rajta. Ezt a muzsikálást pont az teszi csodálatossá, hogy nem ereszkedik le hozzánk. Nagy lelkesedéssel önmagának zenél, és élvezi azt.

Ami viszont mindebből kerekedett, bennünket is boldoggá tett.

Tavaszi Fesztivál, Bartók születésnapja. Nemzeti Filharmonikusok, Kocsis, minden évben. És van egy óra, van egy nap, amikor úgy érezhetjük, hogy jól megy sorunk.