Sir Simon pompás színeket, árnyalatokat, lenyűgöző dinamikai palettát kever ki boszorkánykonyhájában, zenekara minden mozzanatban, karakterben megtalálja a saját hangját.

Képtelen vagyok szabadulni a kérdéstől: ugyan minek venné meg valaki ezt a lemezt? A Sacre vagy a Mavra miatt? Az előadók miatt? Aligha. Talán. Vagy mindkettő.

Milhaud az az ember, akinek műveit hallva csettint egyet a hallgató, és azt mondja: ügyes. Aztán, ha kicsit konkretizálni szeretné, mit is hallott tulajdonképpen, bajban van.

Alexander Zemlinsky beírta nevét a zenetörténetbe. Például viszonya volt Alma Schindlerrel. Tulajdonképpen a zenéje is nagyon kellemes, szép is, jó is. Többé-kevésbé...

Az 1979 márciusában a Zeneakadémia nagytermében adott hangverseny legendássá vált, és több, mint negyedszázad elteltével is méltónak bizonyult arra, hogy lemezen megjelenjen.

Csajkovszkij pontos képet festett az emberi lélek kifürkészhetetlen csapongásairól, az érzelmek állandó hullámzásáról, s Mravinszkij zseniálisan irányítja ezt a folytonos, hömpölygő változást.

Amikor Paul Kletzki 1957-58 táján fejébe vette a Dal a Földről lemezfelvételét, a cél csak a tisztes ezüstérem lehetett Bruno Walter mögött. Az viszont kétségkívül jár neki.

A Gustav Mahler Jugendorchester abszolút perfekt zenekari hangzást nyújt. Hogy mégis hiányérzettel vesszük ki a CD-t a lejátszóból, annak elsősorban Franz Welser-Möst lehet az oka.

A karmester hallhatólag elkötelezett híve a műnek, és értő képviselője a partitúrának. Betart minden szerzői utasítást, a zenekar pedig híven követi az instrukciókat.

Több okból is fokozott érdeklődéssel vettem kezembe ezt a 97-es, újra kiadott lemezt: szokatlan a műsor-összeállítás, itt a Bartók-év, és nemrég az NFZ is készített egy Concerto-felvételt.