Tandarabok a tanártól (Zemlinsky: Symphonies 1&2)

ALEXANDER ZEMLINSKY:
Symphonies 1&2

Gürzenich-Orchester Köln
James Conlon
EMI
0946 3 41445 2 0

Ismét olyan szimfonikus művek a terítéken, melyek gyakorlatilag teljesen eltűntek a repertoárról. Igaz, különösebb tiszteletet azelőtt sem sikerült kivívniuk maguknak. Nem beszélhetünk tehát elfeledett remekművekről.
Pedig ezeket a szimfóniákat is meg lehet ám szeretni!
Persze nem könnyen...

Ezt a lemezt sokszor kell meghallgatni, hogy az ember rájöjjön: a szerzőnek az igazi zenei minőséghez két olyan dolog is a birtokában volt, amit az outsiderek, a \"kutyaütők\" sohasem tudtak felmutatni. Zemlinskynek volt invenciója, és értette a szakmát! Ez a zene tulajdonképpen tele van \"majdnem\" pillanatokkal. Két-két sokat ígérő ütemet szinte minden tételből, minden önálló formai egységből fel lehetne mutatni.

Ha ez kissé pikírt megjegyzésnek tűnik is (annak szántam), itt van még a mesterségbeli felkészültség, ami sokkal fontosabb annál, hogy ne térjek ki külön rá.

Körülbelül arról van szó, hogy közepes és gyenge szerzők szimfonikus darabjaiban nagyon sok árulkodó pillanatot leplezhetünk le, ha odafigyelünk például az itt-ott \"lyukas szövetre\". Nem hiszem, hogy ezt a kifejezést zenei műszótárakban megtalálnák (A Böhm-ben nincs...), de megpróbálom megmagyarázni. Lyukas szöveten azt értem, amikor ügyetlen harmonizálás, esetleg hangszerelés miatt néhány pillanatra úgy tűnik, mintha ott kevesebb szólam, vagy kevesebb hangszer szólna, mint a környezetében. Ilyenkor a zene, ha csak pillanatokra is, de leül, a lendülete megtörik, és gyakran maga a szerző sem tudja, hogy mitől.

Ebben a két Zemlinsky-szimfóniában ilyesmi nem nagyon fordul elő. Vannak elemek, amelyeket kicsit többet ismétel a kelleténél, de a szimfónia végül is megy, gurul, működik.

Az I. szimfónia többnyire jól szerkesztett tan-darab benyomását kelti, de például a Scherzo tétel már elegáns, sőt szellemes zene. A lassabb tételek már könnyen \"elvesznek\" a játszanivalóban, érzek egy-egy kis aggályos figyelmességet a szerkesztésben, de egy diákos házi feladatnál mégis sokkal korrektebb, összefogottabb munka. Tandarab, de nem diáké, hanem tanáré.

Az 1897-ben keletkezett II. szimfónia érettebb, finomabb kompozíció, de a rokonságot nem lehetne letagadni. Ugyanaz a századvégi bágyadtság. Szép, de eleve halványabb színek. Klimt és Mucha, csak éppen kevesebb sziporka, több terjengősség.
Nincs rám akkora hatással, mint azok az opusz 13-as dalok, melyeket egy Supraphon lemezről ismertem meg - igaz, azok sokkal rövidebbek, tömörebbek, ezért élesebbek és hatásosabbak voltak. Ez is szép zene, jó zene - csak éppen vannak jobbak, és a legmeredekebb csúcsok tetején már csak nagyon keveseknek marad hely.

De hát amúgy se lenne jó csakis Brahms- és Mahler-szimfóniákat hallgatni, és tényleg nem kell olyan nagyon sokat leadni az igényekből, már ha egyáltalán.

Sok függ attól, hogy mikor, hol és milyen előadást hallunk. Természetesen a legjobb lenne hangversenyen (az ott szokásos koncentrált figyelem mindig nagyon sokat használ a kevéssé ismert műveknek), de ha már hanglemez, akkor ez a kiadás igen jó választás.

James Conlon a kölni Gürzenich-Orchester élén tényleg mindent megtesz a sikerért. Van olyan érzésem, hogy amit Zemlinsky nem tett bele, ők azt is pótolják. Az biztos, hogy szeretik ezeket a műveket. Nem hiszem, hogy ezt a műsort így lennének képesek játszani, ha maguk nem élveznék.

Így aztán mi is élvezzük.