Jómagam bejutottam Abbado, Kleiber, Mehta, Muti, Maazel, Ozawa újévi fellépéseire, és most Harnoncourt-éra is. De hogyan szembesül az ember pár héttel az ESEMÉNY után a CD-vel?
Nem okoz csalódást, sőt.

Minden adott a sikerhez: két remekmű, jó zenekar, sokszor bizonyított, kiváló karmester. Hogy mégis hol vérzik el a dolog? Valahol a lélekben.

Harnoncourt Beethoven előadása mindenekelőtt vitalitásával hengerel le. Ezt nem elsősorban a tempóival éri el - bár szinte minden tétele gyorsabb, mint az általam ismert eddigi felvételek -, hanem valami mással.

Ahogy Daphnis elmondja Chloénak a régi pásztormeséket, úgy válik a maguk élete is azzá a nimfák, Pán és Erósz megjelenésével.

Elnémul Mahler hárfája, döbbent, hideg csend - aztán, 39 másodperc elteltével eszmél a publikum, tör ki a tapsorkán.

Boskovsky sok éven át dirigálta hegedűvel a kezében a Bécsi Filharmonikusok újévi hangversenyeit. Pályafutásával lezárult az a korszak, melyet joggal tarthatunk a bécsi tánczene aranykorának.

Bámulatos felvételek. Először is a műsor. A sorozat más tagjaival ellentétben ezúttal remekelt a szerkesztő, a művek kiegészítik, vitatják egymást, ikerpárok alakulnak ki, a dialógus létrejön.

Anne-Sophie Muttert általában megvetéssel kezelik a vájtfülűek. Recenzens nem menekülhet a feltételezéstől, hogy ennek oka legkivált az, hogy a hölgy roppantul csinos.

Régóta nem írtak annyit a komolyzenéről az újságok, mint a Berliniek szeptember 7-én adott hangversenye kapcsán.
Ráadásul a néhány nap alatt piacra dobott koncert CD lassan megdönt minden eladási statisztikát. Ügyes reklám? Jó PR? Is. Talán. Vagy mégsem.

Mintha egy régi-régi fényképalbumot lapozgatnánk: az emberek ismerősek, de a ruhák, a környezet szokatlan. S valamiért mégis tetszik. Csak az emlékezet tenné?