A Zene halála (Mariss Jansons Bartók lemeze)

BARTÓK:
Concerto for Orchestra
Music for Strings, Percussion & Celesta
Oslo Philharmonic Orchestra
Mariss Jansons

EMI Classics
72435756192 1

Mariss Jansons és az Osloi Filharmonikusok Bartók lemezének nem az a baja, hogy rosszul szól - mert nem szól rosszul -, vagy, hogy a zenekar nem áll azon a szinten, hogy perfekt módon interpretálja a két zenekari művet - mert messze fölötte állnak -, vagy, hogy csúnya hangszínnel, lötyögő ritmikával játszanak - mert többnyire ez sem igaz.
Még azt sem mondhatnánk, hogy ugyan már, mit tudnak ott messze északon a magyaros rubatóról - mert sokat tudnak.

A baj ennél sokkal nagyobb; Mariss Jansons Bartók lemeze egész egyszerűen unalmas.
Pedig minden adott a sikerhez. Két remekmű, jó zenekar, sokszor bizonyított, kiváló karmester.
Hogy mégis hol vérzik el a dolog? Valahol a lélekben. A művekbe (nem) vetett hiten. Hangokat játszanak, ritmusképleteket, dinamikákat. Ebből néha kicsit többet is, mint amit egy átlag háztartás alap zajszintje megenged. A pianissimók és a fortissimók között akkora a különbség, hogy Recenzensnek igen gyakran kellett a távirányító hangerőszabályzójához folyamodnia. A Concerto amúgy is hajlamos a szépelgésre, ha nem tartják kellően kézben, könnyen rossz irányba csúszik. Az Oslóiak előadásából a vér hiányzik. Az indulat. Ami nem azonos a durva marcatókkal, nyers akkordokkal.

Ugyanez a baj a Zenével is. Az első tétel fúgája még csak-csak rendben van, de előadásukban a második tétel nem több lapos hangkavalkádnál. A hosszú pizzicatós terület (kidolgozási rész) üres és gyenge pöngicsélés, mely nem vezet sehonnan sehova. Így aztán a visszatérés is értelmetlenné válik. A rossz példákat még hosszan sorolhatnám.

Ha a tett halála az okoskodás, a zenéé az unalom.
Ezen a lemezen két jobbsorsra érdemes remekmű halt meg.
Dona eis requiem.