Mahler: 5. szimfónia - Simon Rattle és a Berlini Filharmonikusok

Mahler: 5. Szimfónia
Berlini Filharmonikusok
Vezényel: Simon Rattle

Koncertfelvétel
EMI Classics CDC 557385 2

\"Annyira utálom hiábavalóan játszani!\"

Ez a mondat a Rádiózenekar egyik tagjának szájából hangzott el vagy 10 évvel ezelőtt, amikor meglátta a próbatáblán a koncert műsorát. A hiábavalóság pedig arra utalt, hogy a szimfónia gyászindulóját eddig jobbára karmesterek temetésén abszolválta a zenekar.
Ez a kétes humorértékű, de a magyar zenei életet jól jellemző mondat is ott motoszkált valahol az agyamban, amikor nekifogtam a közel hetvenperces zenei kalandnak.

Régóta nem írtak annyit a komolyzenéről az újságok, mint a Berliniek szeptember 7-én adott hangversenye kapcsán.
Rattle, aki 15 éve Mahler hatodikjával debütált a zenekar élén, ezzel a hangversenyével ünnepelte, hogy feljutott az abszolút csúcsra; 48 évesen a világ talán legjobb zenekarának vezető karmestere és művészeti igazgatója lett.
Óriásplakátok Berlin utcáin, TV- és rádióműsorok. Vezető szakírók nyilatkoznak szuperlatívuszokban, és a néhány nap alatt piacra dobott koncert CD lassan megdönt minden eladási statisztikát. Ügyes reklám? Jó PR? Is. Talán. Vagy mégsem.

Mahler, Rattle és a Berlini Filharmonikus Zenekar kapcsolata nem új keletű. Számos nagysikerű felvételük közül legutóbb a 10. szimfónia nyerte el a legrangosabb komolyzenei díjakat. S ha azok csak fele olyan jók, mint ez a mostani \"ünnepi\" CD, akkor nem is csodálkozom.
Mahlert csak zseniálisan szabad játszani. (Tudom, tudom, a többi szerzőt is, de amíg egy Bach szólószonáta szaxofon-, vagy cimbalom-átiratban is ugyanaz a remekmű marad, addig Mahler a legkisebb pontatlanság, lazítás hatására is atomjaira hullik szét.) Már egy közepes előadás is halálos mennyiségű álomport képes szórni a gyanútlan hallgatóság szemébe.

A Berliniek teljesítménye egyszerűen hihetetlen. Az elsőtől az utolsó hangig intenzív hangzás, szuggesztív formálás, nagy ívű zenei gondolkodás jellemzi. Mindemellett a legapróbb részletekig gondosan kidolgozott előadással van dolgunk. A rezek úgy szólnak, mint az álom - tényleg lehet nagyot álmodni -, a vonósok, ahogy azt egy zeneszerző a wörthi tó partján, a halálos némaságra kényszerített rokonság és cselédség között elképzelte.

Simon Rattle \"székfoglaló\" koncertje fölényesen bizonyítja, hogy nem tettek rossz lóra a Berliniek, amikor tíz évre magukhoz kötötték a mai kor talán legnagyobb karmesteregyéniségét.