Újabb árialemez a Hungarotontól: ezúttal ünnepelt mezzoszopránunké, Hamari Júliáé. Az énekesnőre - aki mostanság mesterkurzusok sorát tartja - cseppet sem érvényes a mondás, miszerint aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja...

Az Operaház főzeneigazgatója szerint Sümegi Eszter ma a ház legragyogóbb csillaga. E kijelentéssel nyilván sokan vitába szállnak, de nem hinném, hogy azért, mert kisebbíteni szeretnék érdemeit, legfeljebb azért, mert tudják: még egy ilyen kis ország kis színházában is elférhet több állócsillag.

Csemicky Miklós, annak ellenére, hogy diplomájának megszerzése után hihetetlen sebességgel indult el karrierje, nem vált agyonjátszott, megkopott, érdektelenségbe fulladt szerzővé. Erre szerencsére \"genetikailag\" alkalmatlan.

Renée Fleming legújabb árialemeze némiképp becsapós: csupán két új felvételt tartalmaz, az összes többi már megjelent az énekesnő valamelyik korábbi lemezén. Ennek ellenére nem érdektelen belehallgatni a válogatásba.

E csodálatos felvételekkel mindenekelőtt Salierinek szolgáltat igazságot az alapos ismertető tanulmánnyal ellátott lemez. Most világosan kiderül, ki volt ez a minden zeneszerzői hájjal megkent talján, akit Mozart gyilkosának tett meg a romantikus művészetfelfogás, később pedig a giccsirodalom.

Melis György 80. születésnapjára a Hungaroton méltó ajándékkal kedveskedett a művésznek és a közönségnek, megjelentetve az énekes portrélemezét. Közhelyesnek tűnik, de mégis kikerülhetetlen: Melis csak a legnagyobbakkal említhető egy lapon.

Palestrina szinte bármely műve alapmű. Ehhez képest az egyházzene \"sorsfordító\" miséit is viszonylag ritkán adják ki, de a Canticum canticorumból sem jelent meg túl sok felvétel. Pedig ezt is nyugodt lélekkel sorolhatjuk be a nagy kórusműveket bemutató sorozatunkba.

Adott egy Bibliából vett témájú, erősen operai eszközökkel dolgozó, nagyon is világias szövegkönyvű, a szexualitást erősen hangsúlyozó, énekes alkotás, amely méltóképen mutatja be Vivaldi képességeit ezen a területen.

A DKK harminc éve alatt mintegy száz kortárs művet mutatott be, s így egy cseppet sem csodálnivaló, inkább természetes, hogy a tervezett antológiasorozat első lemezén is köznyelvként, folyékonyan beszélik a századvég „modernzenei” nyelvét.

Az 1976-os felvétel jól bizonyítja, hogy tévedés volna Karajant ilyen vagy olyan zenei(?), ideológiai(?) indokokkal marginalizálni a hangrögzítés történelmében. Ugyanis ezen a lemezen tökéletesen tudja, mit akar megmutatni ebből a fantasztikus zenéből.