Melis György árialemeze

Nagy Magyar Énekesek - Melis György (bariton)
Hungaroton Classic
HCD 32151
2003

Nincs könnyű helyzetben a kritikus, ha igazán eredetit és érdekeset akar írni az elmúlt 50 év egyik legnagyobb magyar baritonjáról. Jómagam ezt inkább meg sem kísérlem, csupán a most megjelent lemez kapcsán rögzítem a benyomásaimat. Az első és legfontosabb: az itt hallható áriákból és kettősökből egy hihetetlen átváltozóművész képe tárul a hallgató elé, Melis hét szerző tizennégy figurájának a bőrébe bújik, öt különböző nyelven énekel, kivétel nélkül mindig imponáló biztonsággal.

A lemezen hallható felvételek 1964 és 1971 között készültek, akkor, amikor a művész még igazán in floribus léphetett a közönség elé. A talán legjobban sikerült bejátszások Melis egyik legnagyobb szerepéhez, a Don Giovannihoz kapcsolódnak, a Pezsgőáriát például még sosem hallottam virtuózabb előadásban. Igazán kellemes meglepetés Papageno I. felvonásbeli áriájának felvétele, ahol az énekes könnyed, szinte légies hangformálásával hívja fel a figyelmet.

Az ezt követő részletben, A sevillai borbély-beli belépőjében aztán borul a papírforma: Melis borbélya az ária tanulsága szerint nem egy szeretnivaló fickó, hanem nagyhangú, minden hájjal megkent szélhámos. Itt már nyoma sincs a Papageno-nál megcsodált imponáló könnyedségnek, mégis oly lenyűgöző az összhatás, hogy még a felett is szemet hunyhatunk, hogy Melis talán nem rendelkezett a szerephez szükséges koloratúratechnikával.

További különlegesség a Trubadúr Luna-Leonóra kettősének felvétele, ahol a remek formában éneklő Melis partnere az akkor még nem igazán drámai szoprán-hanggal rendelkező Marton Éva. Összecsapásuk csupa izzó szenvedély és dráma. Ami igazán ritkaságszámba megy: magyarul énekelnek, és majdnem minden szavukat tisztán érteni.

A Verdi-bejátszások egyébként is jól sikerültek, néhánynál sajnos azonban zavaró a hangfelvételek minősége. A probléma a Macbeth-részletnél, a címszereplő IV. felvonásbeli áriájánál érezhető leginkább, Melis hangja itt bántóan élettelennek és távolinak tűnik. Nem hallgathatjuk el azt sem, hogy óriási minőségi különbség van a Komor Vilmos és a Borbély Gyula által vezényelt részletek között, az előbbi javára. Ehhez bizonyára az is hozzájárul, hogy a Komor által dirigált részeken az Operaház, míg a Borbély által vezényelteken (így az említett Macbeth-részleten is) a Rádió és Televízió zenekara működött közre.

A többi már történelem: manapság kis túlzással szinte kioszthatatlan baritonszerepek, amelyekben Melis egyaránt otthonosan mozgott: Carlos a Végzet hatalmából, Anyegin, vagy Valentin a Faustból. Zárásként pedig Háry János és Falstaff, villanások egy rendkívül gazdag életpályából, 75 percben dokumentálva. Nem igazán kedvelem azt a zenekritikusi fordulatot, amely a régmúlt idők nagy énekeshangjait sírja vissza, most azonban én is csupán azt állapíthatom meg rezignáltan: Melisnél nagyobb formátumú, sokoldalúbb baritonénekese jó darabig egész biztosan nem lesz a hazai operaszínpadoknak. Sőt, talán a külföldieknek sem...