Brahms: Német requiem

Brahms: Német requiem
Anna Tomowa-Sintow - szoprán
José van Dam - bass Wiener Singverein
Berlini Filharmonikusok
Vez.: Herbert von Karajan
EMI 72435850532

\"...és eltűnik fájdalom és sóhaj...\"

Brahmsot (tántoríthatatlan rossz) szokás archaizáló, későromantikus, a klasszikusok hátán a csúcsra törő zeneszerzőnek nevezni. Olyan komponistának, aki alig tesz többet, minthogy romantikus tartalommal tölti meg részben a barokk, még nagyobb részt a klasszikus nagy formákat. Mint minden sommás állítás, ez is csak igen kis részben igaz. Brahms ugyanis mai retorikával sokkal inkább lenne nevezhető posztmodern szerzőnek, mint kortársai. Ezalatt azt értem, hogy fölmarkolt mindent, amit fontosnak tartott a korát megelőző évszázadok zenei hagyományaiból és hozzáadta azt a semmivel össze nem téveszthető romantikus gondolkodást, mely a 19. század közepének Bécsben központosuló zenéjét (is) jellemezte.

A Beethoven zenei reinkarnációnak csúfolt Brahms hatalmas Missa pro defunctisa azonban éppen hogy nem a klasszikára hivatkozik. A német hagyomány letéteményeseként sokkal távolabbi ősöket nevez meg. Schützre és Bachra hivatkozik Német Requiemjében. Schützre, aki Musikalische Exequien című művében először tette szalonképessé a német nyelvet az oratóriumok számára, és Bachra, aki maga a német zenei hagyomány. Fúgástól, ellenpontostól, korálostól. És éppen ettől válik érdektelenné, hogy milyen külső ösztönző erő - barátja, Schumann elvesztése, vagy édesanyja halála - váltotta ki Brahmsból a monumentális gyászmise megírásának szükségességét.

Az 1976-os felvétel jól bizonyítja, hogy tévedés volna Karajant ilyen vagy olyan zenei(?), ideológiai(?) indokokkal marginalizálni a hangrögzítés történelmében.
Karajan ugyanis ezen a lemezen tökéletesen tudja, mit akar megmutatni ebből a fantasztikus zenéből. Ügyel rá, hogy a nagyon is aprólékosan kimunkált brahmsi hangszerelés jellemzői - az első tételben például nincsenek hegedűk, csak sok szólamra osztott mélyvonósok - és a sötét tónusok jól megéljenek.
Ahol kell, keményít a hangzáson (6. tétel, Utolsó ítélet), de enged a lírának, a visszafogott \"egyszerűen csak szép\" hangzásnak is. Ilyen Tomowa-Sintow egyszerűségében is megrázó szólójával az 5. tétel (\"Ti is azért most ugyan szomorúságban vagytok\"). Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az első, úgynevezett orgonapontos karfúgában (3. tétel) nem sok teret enged a hangszerekkel sokszorosan kopulázott kórusnak, s ettől van némi hiányérzetünk.

A basszista José van Dam szólója koránt sem tett rám ugyanilyen hatást. Egy hang a sok közül. A bariton szólam kicsit magasnak tűnik számára, bár tény, hogy precíz, és tisztán intonál. Sajnos ez nem áll a kórusra, mely rendre a lebegő hangmagasságok (kétvonalas f fölött \"huhogó\" szoprán hangszínnel) kellemetlen érzetével \"ajándékoz\" meg.

Az összes negatív észrevétel ellenére az EMI Német Requimje drámai, nagyhatású, erőteljes munka.