Egy elsőrendű mester (Bartoli Salieri-albuma)

Cecilia Bartoli: The Salieri Album
Universal/Decca
14 475 100 2
(Teljes idő: 68\' 14\")

\"Szép hangok özöne\" - javaslom, e Thomas Manntól (Szöllőssy Klára fordításában) kölcsönzött címmel ünnepeljük Cecilia Bartolit, napjaink talán legnagyobb kolotúrszopránját. Nagyszerű Gluck-lemeze után most ritkaságokat énekel (jellemző: a 13 számból 11 a darab első lemezfelvétele!) mégpedig Antonio Salieri (1750-1825) operáiból.

E csodálatos felvételekkel (kísérőként, Fischer Ádám dirigálásával a Felvilágosodás Korának Zenekara játszik, sok ízléssel, gyönyörű hangon) mindenekelőtt Salierinek szolgáltat igazságot a szép kísérőfüzettel, alapos ismertető tanulmánnyal ellátott lemez. Volkmar Braunbehrens nagyszerű monográfiája után (Salieri. Ein Musiker im Schatten Mozarts. München: Piper Verlag, 1989) most nemcsak a zenetudomány, hanem a mezei hallgató számára is világosan kiderül, ki volt ez a minden zeneszerzői hájjal megkent talján, akit Mozart gyilkosának tett meg a romantikus művészetfelfogás, később pedig a giccsirodalom. Nagy mester volt, mostantól aligha kétséges, aki tökéletesen, minden akcentus nélkül beszélte a kor zene köznyelvét, mely nagyjából internacionálisnak nevezhető: értették Bécsben és Párizsban, Nápolyban és Hamburgban. Ha nincs Mozart, Salieri ma az egyik legjátszottabb operaszerző lenne, de a zseni persze elsöpri a tökéletes mesterembert.

És ekként jobban megértjük az salzburgi géniusz teljesítményét is, hiszen korántsem egy nímanddal kellett vetélkednie. Vessük csak össze a Figaro házassága Grófnőjének első áriáját, Salieri La scuola de\'gelosi című dalművének hasonló áriájával (a lemezen a No. 2). Mindkét helyen szinte azonos szituáció: egy grófnő szomorog arisztokrata férje csapodárságán. Még a két dallam is hasonló, és nem lehetetlen, hogy a korábban bemutatott Salieri-darab hatott Mozartra. Mégis, Salieri áriája kissé közhelyesnek hat Mozarté mellett, minden rendben van, csakhogy Salieri alakja pusztán operafigura, Mozarté viszont ember.

Az egész egyébként úgy kezdődik, mint egy rock lemez, a La secchia rapita című operából származó úgynevezett simile ária (melyben a szöveg egy hasonlatát dolgozza fel a zeneszerző) nem más, mint mindent elsöprő viharzás, hajmeresztő énektechnikai nehézségekkel, óriási hangközugrásokkal, vérbő zenekari aláfestéssel. E formálástól nem áll távol némi parodisztikus érzület, hiszen a szöveg alkalmat ad erre: \"akár egy lerobbant tutaj sodródom a rettentő viharban...\" stb. Bartoli minden pillanatban érzékelteti a zene kétarcúságát: a fúriaszerű drámaiságot és a túllihegést - utóbbit a szó szoros értelmében. És a líra mellett kiderül Salieri humora is, e tekintetben még jelentősebb a La cifra operából vett ária (No. 5), melyben a menyasszony lefesti, miféle esküvői ünnepséget és zenét vár férjeurától. Bartoli kihasználja a pergő olasz szöveg minden lehetőségét, semmi sem vész el a hihetetlenül szellemes, az egyes hangszerek hangját frenetikusan utánzó muzsika fűszeres színeiből.

Könnyen lehet a hallgató kedvence az ugyanebből az operából vett másik szám (No.6). Érzelmi skálája szinte végtelen, a bevezető recitativo vörös szenvedélyétől és melankóliájától (édes-bús klarinétszólókkal) egészen természetes módon jutunk el a szordinós kürtökkel kísért megkapó fődallamig.
Az érzelmi skála gazdagságához énektechnikailag szinte leküzdhetetlen nehézségek társulnak, de persze Cecilia Bartoli magától értetődő természetességgel dalol az erőlködés legcsekélyebb jelen nélkül. Lankadatlanul, mind a tizenhárom árián át.
Nagyon jelentős lemez, igazi felfedezés.