A félelmetes tempó ellenére minden hang teljes részletességgel rajzolódik ki előttünk. Nem a felfogóképességünk gyorsul Berezovszkijhoz. Ő tálalja a dolgokat úgy, hogy könnyen felfoghatjuk azokat.

A 16 évesen már nemzetközi versenyt nyert, az elmúlt években a világ számos nagyhírű zenekarával fellépő Ilya Gringolts hibátlanul, mondhatni ördöngösen, gyönyörű hangon hegedül.

Nigel Kennedy, Vernon Handley és a Londoni Filharmonikusok igényes előadása révén fültanúi lehetünk a XX. században végbemenő lassú stílusváltás egy lépcsőfokának.

A sok elengedettség, elkönnyített vonó, légies fúvóshangzás egy érzékeny, rebbenő lelkületű zeneszerző képét vázolja fel. Ezek szerint a dirigens, Maxim Sosztakovics, ilyennek látta apját.

Tanulságos Goldmarkot hallgatni. Mindent elárul a \"disszonanciakirály\" egy időskori interjúja: \"Vezetni nem tudtam, másokkal menni nem akartam, így hát egyedül haladtam\".

Rattle tudja, milyen nyelven értenek kortársai, s azon \"beszéli el\" a számunkra nem kívánatos dolgokat is. Sarah Chang pedig teljesen egy hullámhosszon van a karmesterrel.

A hangszerválasztás semmiképpen nem tekinthető stílustalannak, bár talán néhol (a művek karakterétől függően) orgona, csembaló használata jobban szolgálta volna a darabok érdekeit.

Két, cseh földön született bécsi klasszikus mester szerzeményeit játszva Fejérvári Zsolt pillanatok alatt eloszlatja minden kétségünket afelől, vajon teljes értékű hangszernek tekinthető-e a nagybőgő.

Jóllehet, első hallásra teljesen sablon-műsornak tűnik, nem könnyű feladatra vállalkozott Vásáry Tamás, amikor Chopin négy balladáját és Liszt h-moll szonátáját vette fel egy lemezre.

Öt szólista, három karmester és három zenekar játékában gyönyörködhetünk, a legkülönfélébb összeállításban. Sokféle egyéniség, elképzelés találkozik ezeken az 50 évvel ezelőtti felvételeken.