Rendkívül érett, letisztult muzsikálás ez, a zenekar hangzása hajlékonyan illeszkedik a szólistáéhoz, Repin elmélyült hegedülését a zenekar Menuhin keze alatt végtelen empátiával követi.

Nagyon tetszik, amit hallok, de amiben igazán nagy, az nem a muzikalitása, vagy a technikája - hanem az egyénisége. Horowitz tényleg az utolsó nagy bölény volt abból a fajtából.

Janine Jansen figyelemreméltó eredményeket produkál. Hegedülése feszültséggel teli, energikus, sőt helyenként vehemensen meglóduló, mégis ízlésesen tagolt és szépen formált.

Nem állítom, hogy ez a lemez százszázalékosan a van, de minek kategóriába tartozik, mindazonáltal jórészt olyan művek hallhatók rajta, amelyeket különösebb hezitálás nélkül nevezhetünk resztliknek.

Megpróbálok valahogy fogást találni a produkción, de a Hungaroton Chopin-összkiadásának e lemezén sorjázó briliáns valcerek között hiába igyekszem említést követelő hibákra bukkanni.

Állítólag Gieseking nagyon ritkán gyakorolt a zongorán, helyette inkább csak fejben. Ült a partitúra fölött, elképzelte a hangzást, aztán egy idő után hibátlanul lejátszotta a művet.

Aki e darabok előadására vállalkozik, egyrészt félelmetes Liszt-művekkel kell megbirkóznia, másrészt - és sokkal inkább - ennek során Beethoven szellemiségét kell megőriznie.

A kitűnő csellista ismét olyan szerzővel ismertet meg bennünket, akinek a nevével nem túl gyakran találkozhattunk eddig a koncertműsorok ajánlatában, pedig igazán érdemes egy kicsit foglalkozni vele.

Hogy zavaró-e a címben említett, szinte az egész műsoron végiglebegő melankolikus attitűd? Igazából nem. Mégis furcsának tűnik néha, mert jómagam e műveket nem okvetlenül így képzelem.

Az öt CD-n meghallgathatjuk a két \"kötelező\" zongoraversenyt, valamennyi noktürnt, balladát, prelűdöt, impromptut és keringőt - a zongoránál Bolet, Ashkenazy, Arrau és Kocsis.