Hope nagyon tud hegedülni, meggyőzőek a futamai, lendületesen, természetes egyszerűséggel játszik, a zenekari hangzás szép, a felvétel hibátlan - csak épp Bach muzsikája válik szórakoztató zenévé.

Pollini három évtizede nem rögzített Mozart-művet. De mikor gyűrje fel ingujját a szorgos pianista, ha nem most, mikor szezonja van? Amikor mindent el lehet adni, amire a M-O-Z-A-R-T betűsort vésték.

Hilary Hahn hamar meggyőz minket: Paganini muzsikája nem csak akkor szerez elévülhetetlen létjogot az európai zenetörténetben, ha sátáni kacajként vagy haláltáncként interpretáljuk.

Ha napjainkban valaki ilyen stílusban játszana Mozartot, valószínűleg megbotránkoztatná vele a közönséget - de ezen a lemezen mégis valami olyasmit hallunk, ami úgy tökéletes, ahogy van.

Solomon szelíd, de határozott. Ez ott is érezhető, hogy a zenekar mindkét karmester keze alatt képes azt a koncepciót követni, amit a szólista diktál. Átveszik az ő szellemiségét, hogy csöndes figyelemre késztessék a hallgatóságot.

Valamennyiünknek vannak olyan napjai, amikor a vilábgól ki lehet kergetni egy etalonnak számító Bach felvétellel, vagy egy tökéletes, ám végeérhetetlen romantikus szimfónia lenyűgöző előadásával. Akkor valami könnyebb kell...

A Bach-interpretációk \"színes\" világában nem árt néha egy-egy kijózanító \"fekete-fehér filmkocka\", s ez a Trevor Pinnock által jegyzett, 1979-ben illetve 80-ban készült felvétel ilyen.

A Warner legújabb, a centenárium ürügyén megjelent lemezén Leila Josefowicz játssza Sosztakovics első hegedűversenyét és hegedűszonátáját. Két karakteres, markáns, pokolian nehéz darabot.

Bár csak egy válogatás jelent meg most, s kósza pletykákból tudni lehet, hogy készül az összkiadás, javaslom: ne várjanak addig. E felvétel is komplett élményt nyújt, élvezzék minél előbb!

A félelmetes tempó ellenére minden hang teljes részletességgel rajzolódik ki előttünk. Nem a felfogóképességünk gyorsul Berezovszkijhoz. Ő tálalja a dolgokat úgy, hogy könnyen felfoghatjuk azokat.