A csodálatos komolyság költeményei (Sosztakovics: 1. hegedűverseny, Hegedűszonáta / Leila Josefowicz)

DMITRI SHOSTAKOVICH:
Violin Concerto No.1 in A minor, op.99
Violin Sonata, op.134

Leila Josefowicz - violin
John Novacek - piano
City of Birmingham Symphony Orchestra
Sakari Oramo

Warner Classics
2564 62997-2

A Warner legújabb lemeze bevallottan a centenárium ürügyén született meg. Rajta Leila Josefowicz játssza Dmitrij Sosztakovics a-moll hegedűversenyét és Hegedűszonátáját. Két karakteres, markáns, pokolian nehéz hegedűdarabot.

A szerző mindkét kompozíciót David Ojsztrahnak ajánlotta, akárcsak a második, op.129-es cisz-moll hegedűversenyt (1967). Kettejük barátsága a versenymű megírásakor már több mint tíz éves múltra tekinthetett vissza, s példás alkotói kapcsolat maradt egészen a hegedűművész 1974-ben bekövetkezett haláláig. Sosztakovics második hegedűversenyét és hegedűszonátáját is Ojsztrah hatvanadik születésnapjára készítette (1967 és \'68) - előbbi esetében ugyanis tévesen számolt. Voltaképpen ennek a tévedésnek köszönhetjük a briliáns hegedűszonátát.

A számos reminiszcenciával teletűzdelt a-moll hegedűversenyt (op.77 vagy op.99^*) eredetileg 1948-ban fejezte be a zeneszerző, de az akkori kedvezőtlen művészetpolitikai klíma miatt gondolni sem mert a bemutatásra. Az 1948-as esztendő ugyanis Sosztakovics számára az ún. második megbélyegzés korszaka volt, igazi annus horribilis, amikor is a Zsdanov-rendeletként ismert diktátum nyomán a komponista ismét kegyvesztett lett a pártállami kulturális adminisztráció és mecenatúra szemében. A darab így csak két évvel Sztálin halála után, 1955-ben jelenhetett meg, az enyhülés levegőjét kihasználva, a Tizedik szimfónia szomszédságában.

A versenymű tanulmányozása és bemutatása után maga Ojsztrah ragadott tollat, hogy a darabbal kapcsolatos meglátásait megossza a Szovjetszkaja Muzika olvasóival^**. Ebben így fogalmaz: \"[e]z a mű kivételesen érdekes és vonzó feladat elé állítja az előadóművészt […] igen tartalmas szerep ez, amely tág lehetőséget tár fel nemcsak a hegedűművész virtuozitásának bizonyítására, hanem mindenekelőtt a mély érzések, gondolatok és hangulatok kifejezésére is\". Ojsztrah a hangszertechnikai követelményeken túl egyszerre szembesül a mű magával ragadó voltával mind emocionális, mentális és spirituális téren, többször megjegyzi, mennyire megkapta őt a darab, mennyire a hatása alá került. S a kötelező irányzatos esztétikai kitérő után hangot ad nemtetszésének a hegedűverseny meglehetősen hűvös hivatalos fogadtatása és a kritika szerinte feltűnő hallgatása kapcsán.

Szokatlan módon a darab első elemzője és ítésze tehát maga Ojsztrah, aki kül- és belföldön (és nem utolsósorban a hanglemezstúdióban) egyaránt sikerre vitte Sosztakovics kompozícióját. Szándékolt komolysággal és eredeti hangzásvilággal ötvöződő hangulata az utóbbi évtizedek egyik kedvelt hangversenydarabjává avatta - a hegedűművész szavaival - a \"csodálatos komolyságú\" a-moll hegedűversenyt. A közelmúltban pedig, éppen ugyanennél a kiadónál, Maxim Vengerov készített belőle referencia értékű lemezfelvételt.

Josefowicz legújabb lemezéhez a Birminghami Szimfonikusokat és jelenlegi vezetőjüket, a finn Sakari Oramót szerződtették, s a versenyművet (szemben a szonáta stúdióbejátszásával) nyilvános koncerten rögzítették. Ez a körülmény megítélésem szerint előnyére vált a produkciónak: a hegedűverseny ideális hangtérben és a közönség átható figyelme kísérte feszült, inspiráló közegben szólal meg.

Josefowicz játéka nem csupán azért vonzó, mert kivételesen szép és fényesre csiszolt hegedűhangot produkál, hanem, mert egyszerre érvényesíti az Ojsztrah által fentebb soroltakat; Sosztakovics szimfonikus gondolkodásmódja és a drámai szerkesztés tökéletesen megnyílik a Nocturne türelmes hullámzásában, a Passacaglia elmélyült dallamformálásában, az imponáló magabiztossággal megszólaltatott, lélekbemarkoló kadenciában, a Scherzo feszült tempójú és szokatlanul éles dinamikájú muzsikájában, a Bourlesque féktelen-táncos, karneváli forgatagában.
Leila Josefowicz hallhatóan nemcsak ihletett, de értő előadója is darabnak, játékának precizitása, drámai kifejezőereje és érzelemgazdagsága a legjobb arányban keveredik az előadásban.

A közel húsz évvel később elkészült hegedűszonáta egészen más, mint a hegedűverseny. Súlyos, tépelődő, helyenként nyersnek és szinte erőszakosnak ható alkotás, melyben hatalmas energiák feszülnek egymásnak: megrendítő, mély bánat és nemes felháborodás költeménye ez a kamaradarab. Nemcsak az előadóval szemben támaszt kivételes nehézségeket, de a hallgatót is komolyan igénybe veszi; ahogyan mondani szokás, nem könnyen adja át magát a megértésnek. Josefowicz - kísérője a szintén remek teljesítményt nyújtó John Novacek - pedig, ha csak teheti, a lehetőségekhez mérten oldani igyekszik a darab szokatlanul éles kontrasztokban kirajzolódó, érdes és különös harmóniáit, így próbálva könnyíteni a hallgató dolgát, közelebb vinni azt a kevésbé avatott fülekhez, Sosztakovics egyik legtartalmasabb kamaraműveként mutatva be a szonátát.

Sikerrel. Ez a befelé forduló, komor, morózus mű, akárcsak a hegedűverseny, valósággal \"megfiatalodik\" Josefowicz kezében, a művésznő magától értetődően természetes játéka nyomán könnyebben talál az utat a hallgatóhoz.

^* Az I. hegedűverseny egészen 1955-ig nem volt közzétéve, megjelenésekor op.99-ként adta közre a szerző, a később átdolgozott műjegyzékbe (komp.: Otto van Rijen) már visszadatálva, op.77-esként került be, mely eredetileg a Három zenekari darab volt, az pedig így az op.76B jelzést kapta; a darab a lemezborítókon és a hangverseny-ismertetőkön egyaránt szerepel mindkét műjegyzékszámmal.

^** Magyarul: David Ojsztrah: Sosztakovics új hegedűversenye = Új Zenei Szemle, 1965/9, valamint In Memoriam Dmitrij Sosztakovics, Zeneműkiadó Budapest, 1976, 153-162.