Goldberg-variációk, Olasz koncert / Trevor Pinnock

BACH: Goldberg-Variationen, BWV 988
Italienisches Konzert F-dur, BWV 971

Trevor Pinnock - cembalo (harpsichord, clavecin)
1980 / 1979

Universal / Deutsche Grammophon
28947 75902

Kíváncsiságból beírtam a keresőprogramba a Goldberg, variation és cd szavakat, mert érdekelt, hogy a kijövő találatok mekkora része takar zongorával, csembalóval, illetve valami más hangszerrel - pl. klavikorddal, gitárral(!) - készült felvételt. Nos, a zongora nyert.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy meglepett az arány, hiszen ha abból indulok ki, hogy az említett hangszereken hányan játszanak lemezképes színvonalon, akkor ennél nagyobb fölényt kellett volna mutatnia a zongorának. Ha azonban az lenne a kiindulási pont, hogy Bach mire írta ezt a remekművét - ebben az esetben tőle szokatlan pontossággal megjelölte ezt, és tegyük hozzá: nem ok nélkül -, akkor azon kéne csodálkoznom, hogy a zongora, mint lehetőség, egyáltalán felmerül. A miértre csak egy példát említek, az angol abszurd humor egyik gyöngyszemét ide alkalmazva: a zongora felettébb nagy hiányossággal bír a manuálok terén.

Persze más vonatkozásban - pl. dinamika, hangszínek; a pedál-használatot nem venném ide, az maga egy külön fejezet - meg sokkal többet ki lehet hozni e hangszer lehetőségeiből, és mára elég dominánssá vált a Bach-interpretációknak az a vonala, amelyik szívesen kihasználja a zongora - a barokkban használt többi billentyűs hangszerhez képest - \"plusz\" tulajdonságait. Nevezhetjük akár romantikus felfogásnak is ezt az irányt.

Ebben a \"színes\" világban nem árt néha egy-egy kijózanító \"fekete-fehér filmkocka\", s ez a Trevor Pinnock által jegyzett, eredetileg 1979-ben illetve 80-ban készült lemez ilyen. Ha már a hangszerekről annyit beszéltem, nem árt megemlíteni, hogy egy 1646-ból származó csembalón készült a felvétel, nyilván az akkori lehetséges hangzáskép visszaadása volt az előadó célja.

Pinnockot hallgatva (újra) eszünkbe jut, hogy a darab először Clavier Übungként - a teljes címe ennél hosszabb - látta meg a napvilágot, s az előadó tempói, karakterei mellőzik az olykor más szólistáknál tapasztalható melankolikus, meditatív hangulatot, sokkal inkább a pozitív értelemben vett sallangmentesség jellemzi az angol csembalista játékát. Hozzáteszem (mert lehet némi pejoratív felhangot is az előbbi mondatok mögé hallani), hogy nem lett tőle kevesebb a mű.

A lemezen hallható másik Bach-alkotás, az Olasz koncert sajnálatosan ritka eleme koncertek és hangfelvételek műsorának, okát nem igazán tudnám adni, hiszen a két, kellően mutatós, technikailag nem túl könnyű szélső tételt jól kiegészíti a poétikus lassú, mely talán a d-moll zongoraverseny középső tételére hasonlít valamelyest.
Az előadásban itt is leginkább a szerencsés tempóválasztást tudnám kiemelni: a két gyors tételt végre úgy hallhatja az ember, hogy van idő kiélvezni minden egyes hangot, nem válik autóversennyé az egész, és kellő súlya, méltósága is lesz ezáltal.
A lemezt amúgy a \"legendás felvételek\" sorozatban kínálja a Deutsche Grammophon.