Csak a kezemet figyeljék… csalok! (Bach-hegedűversenyek / Daniel Hope)

BACH:
Violin Concerto No.1 in A minor, BWV 1041
Concerto for two violins in D minor, BWV 1043
Violin Concerto No.2 in E major, BWV 1042
Brandenburg Concerto No.5 in D major, BWV 1050

Daniel Hope - violin
Marieke Blankestijn - violin, Jaime Martin - flute, Kristian Bezuidenhout - harpsichord and organ
Chamber Orchestra of Europe

Warner
2564-62545-2

Ha valaki Daniel Hope munkássága iránt érdeklődik, kattintson csak rá nyugodtan a művész weboldalára, s mindjárt az elején egy Jim Carrey-t elhomályosító mosoly fogadja. Meg egy halom adat arra vonatkozóan, mekkora tehetséggel, fantasztikus zsenivel is van dolga.
Hope négyévesen kezdett hegedülni Londonban, s pályája töretlenül ível az egek felé azóta, hogy egy tévéműsor kapcsán Yehudi Menuhin felfedezte a kis tízéves lurkót.

Hope az az igazi ezermester, aki mindent kipróbál a hegedűjével, amibe csak belebotlik. Vagy talán úgy is fogalmazhatunk, amiben csak üzletet szimatol. Nem untatnék senkit sem a részletekkel, ott van minden a honlapon, tele csodaszép képekkel, melyeken jól látszik: Daniel mindig boldog és elégedett. Lehet is, hiszen az biztos, hogy sosem fogja elhagyni a remény, egyik CD a másik után készül, bejárja a fél világot, a kritikák csak jót írnak róla.

Én magam is csak azt írhatom lemezének hallgatása közben, hogy Daniel Hope nagyon tud hegedülni, meggyőzőek a futamai, határozott, tiszta hegedűhanggal rendelkezik, lendületesen, hogy úgy mondjam felhőtlenül, természetes egyszerűséggel játszik, olyan nagyvonalúan, hogy nem ajánlom senkinek a lemezét, aki valami komoly elmélyülésre vágyik Bach hallgatása közben, mert abban garantáltan nem lesz része.

Ajánlom viszont mindenkinek, aki felüdülésre, felhőtlen, könnyen emészthető, profi módon előállított, minden piaci igényt kielégítő zenei élményre vágyik. A felvétel hibátlan, a zenekari hangzás szép, az intonáció is tökéletes, és ami a lényeg, nem igényel semmiféle odafigyelést a hallgatótól, hiszen igazából nincs is mire figyelni.

Bach muzsikája szórakoztató zenévé válik, nyugodtan lehet mellette beszélgetni, borozgatni, bármi más kellemes tevékenységet folytatni, a figyelmet legfeljebb néhány éktelenül dagályos, ízléstelen, és erőszakos - gondolom érzelmesnek, kifejezőnek, hatásosnak szánt - hang vonja el némelyik lassútételben. A gyors tételek virtuózak - folyamatosan azon kapom magam, hogy azt hiszem, Vivaldi zenéjét hallom -, az egész produkció maga a tökély.
Csak ne volna olyan idegesítően felszínes és populáris, másképp fogalmazva: végtelenül üzletszagú az egész.