Ábrándos lelkek teadélutánja (Hilary Hahn / Paganini, Spohr)

PAGANINI: Violin Concerto no. 1 in D major, op. 6
SPOHR: Violin Concerto no. 8 in A minor, op. 47

Hilary Hahn - hegedű
Swedish Radio Symphony Orchestra
Eiji Oue

Universal / Deutsche Grammophon
28947 76232

Fűszeres Darjeeling, vagy zamatos assami, esetleg ízléssel kevert, aromás Earl Grey (még gondolkodom, melyik legyen végül), ki hinné, hogy Paganini-lemez hallgatásához készülődöm, s nem, mondjuk, Elgar szimfóniáihoz. Úgy sejtem, s ebben a lemezborító is cinkosom, a \"mai\" Paganinihez nem boros este, huncut villányi vagy dacos Bikavér illik, hanem valami egészen más. Egy békés teadélután inkább, ahol a füvek zamatában megpihen test és lélek, kivirágzik az ízlelőbimbó. Ahol a hegedű éneke (a lemez kísérőfüzetét böngészve kiderül, ez szó szerint értendő) a sötét levekbe olvadva keveredik el a vérkeringésben.

A csészényi poétikus bevezető után most lássuk a szikár tényeket. E legújabb lemez megjelenése előtt is megvolt az az érzésem, hogy a szerkesztők következetesen, mintegy tendenciaszerűen választják ki a zenekarokat Hilary Hahn versenymű-felvételeihez: a Beethoven-Bernstein-cd-n David Zinman kísért a Baltimore-i Szimfonikusok élén, a Brahms-Stravinsky-lemezhez Sir Neville Marrinert és az Academy of St Martin in the Fields-et szerződtették, s ha nagyon akarom, még a Colin Davis fémjelezte Londoni Szimfonikusok sem lóg ki okvetlenül a sorból. Merthogy egyvalami közös ezekben az együttesekben - és természetesen a jelen lemezen közreműködő Svéd Rádiózenekarban -, jelesül az, hogy jóindulattal sem nevezhetnénk őket a szakma \"fenevadjainak\", ami a játékintenzitást, a heves temperamentumot, vagy a lobbanékony dinamikát illeti. Megesik, hogy előbbiek előadásain a naphosszat a mókuskerékben tréningező hörcsögöm is elbóbiskol, míg teszem azt a Londoni Filharmonikusok, hovatovább a Budapesti Fesztiválzenekar hallgattán a csillár alatt köröző legyek is rémülten megtelepszenek valamely villanykörtén, az addig a plafonon kapaszkodó szúnyogok pedig a szekrény mögé rejtőznek ijedtükben.

E kis zoológiai példatárral megtámasztott kitérő pusztán egy dolgot hivatott illusztrálni: azt, hogy igen könnyű meggyőződni róla, a kiadók tudatosan igazolnak szabatos és csiszolt hangzásukról, illedelmesen kidolgozott (más szóval: sápatag) produkcióikról elhíresült, a vibrálóan szenvedélyes játékot csak a szomszédok kétes megbízhatóságú elbeszéléseiből ismerő zenekarokat Hilary Hahn szólójához kíséretül. Esetünkben a japán karmester, Eiji Oue - akinek a nevét csak a miheztartás végett írom le, lévén, hogy gyakorlatilag semmilyen szerepet nem vállal a produkcióban; a kíséretet hallva még azt is nehéz elhinni, hogy egyáltalán kalimpál valaki a zenészek előtt - dirigálta Svéd Rádió Zenekarának játékáról a fent említett együttesekhez hasonlóan legelőször a hetedikes kémiaórákról szinte egyedüliként emlékezetemben ragadt, példásan alliteráló állandósult szókapcsolat jut az eszembe: színtelen, szagtalan. Vagyis csak van, és olyan mértékben a háttérbe húzódik, hogy néha az a hallgató érzése, szinte restell megszólalni, nehogy megzavarja a szólistát a koncentrálásban és a kifejezésben. Nem is baj. Mert ha valamire, helyesebben valakire érdemes odafigyelni, az az angyalarcú amerikai hegedűművésznő, Hilary Hahn, és az ő módfelett attraktív, mindenekelőtt ellenállhatatlanul lírai tónusú hegedűjátéka.

Ha egy hangot sem hallanánk Miss Hahn lemezeiből, akkor is sejtenénk, olyan hegedűssel van dolgunk, aki a világért sem tenne - Hamlet szavaival - a \"fülünkön erőszakot\". Eszében sincs gyilkolni a hangszert, semmi sem áll tőle távolabb, mint az öncélú húrtépés, vagy valamiféle exhibicionista magamutogatás. Lehet-e ilyen jó modorral Paganinit játszani? A cd arról tanúskodik, lehet. Ha akarjuk, a romantikus modorosságokból válhat szelíd, európai jó modor, az önkényesen kanyargó futamokból biztos lábakon álló, szilárd struktúra, s a szilaj, pokoli kadencia sem biztos, hogy csak bravúros trapézugrás-mutatványként nyer tapsot. Hilary Hahn hamar meggyőz minket, Paganini muzsikája nem csak akkor szerez elévülhetetlen létjogot az európai zenetörténetben, ha sátáni kacajként vagy haláltáncként interpretáljuk, de van mondanivalója akkor is, ha a jámbor bel canto felől olvassuk, s a nagy operaíró kortársak, Bellini és Donizetti hangján engedjük megszólalni. Pusztán az a bizonyos \"éneklő hegedűhang\" is tehet olyan mély benyomást a hallgatóra, akár a virtuóz nyaktörők. Ezen pedig cseppet sem változtat a sokat emlegetett híres-hírhedt paganinis szemlélet, amely a versenyműben jószerivel mindent a szólóhangszerre épít, a zenekar funkcióját szándékosan a minimumra csökkentve hálátlan epizódszerepre kárhoztatja azt. Hilary Hahn hallhatóan maradéktalanul tisztában van ezzel a szereppel, s makulátlan technikával, éterien tiszta intonációval, érzékenyen formálva s a melódiákat gondosan kidolgozva, a figyelmet végig magánál tartva nyargal végig a darabon.

Ugyanezt az attitűdöt hivatott erősíteni a lemez második számaként kétségkívül tudatosan választott, ám a nagyközönség számára szinte teljesen ismeretlen Spohr-hegedűverseny (No. 8, a-moll), melynek alcíme a beszédes \"in modo di scena cantate\". A koraromantikus kismester, Louis Spohr legjobb versenyműveként számol be róla a kísérőtanulmány, nem minden alap nélkül. A német szerző ezen darabját nem mellesleg ugyanott mutatta be, ahol Paganini a maga 1., D-dúr hegedűversenyét, a milánói Scalában. S bizony a hely kötelez. Ha lebilincselően izgalmasnak nem is, jól megírt, megismerésre érdemes alkotásnak bátran ítélhetjük Spohr disztingvált, választékosan szerkesztett versenyművét. S ha lehet, ez a darab még jobban áll a szólistának, mint a Paganini-koncert. Ha Hahn mértéktartó játékát merevnek érezhetjük is helyenként, sterilnek, hidegnek soha. A művésznő itt is érzékenyen, karcsú, bársonyos hangon játszik, hallhatóan otthon érzi magát Spohr ábrándos-álomittas zsánerképeiben

Legnagyobb szerencsénkre már csak párat kell aludni, s lehetőségünk nyílik Hahn kisasszonyt élőben is köszönteni a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, ahol Dvořák hegedűversenyét játssza majd a Cseh Filharmonikusok (mindjárt más, ugye?) koncertjén. Tudható, ez a lemez akkor kerül először a lemezvásárlók szeme elé, mindazonáltal talán abbéli reményemnek sem haszontalan hangot adnom, hogy egyéniségének a lemezek által közvetíthetetlen oldalából is megmutat valamit.