Mégsem és mégis (Jascha Heifetz / Mozart, Mendelssohn)

MOZART: D-dúr hegedűverseny, K.218
MENDELSSOHN: e-moll hegedűverseny, Op.64
MOZART: A-dúr hegedűverseny, K.219

Jascha Heifetz - hegedű
Royal Philharmonic Orchestra - Sir Thomas Beecham
London Philharmonic Orchestra - Sir John Barbirolli

EMI Classics
3 53214 2

\"Egy álmatag tekintetű gyerekarc és egy hegedű csodálatos zengése kapcsolódik e fülkarcoló groteszk névhez. E tizenhárom éves fiú produkciója megcsúfolása a csodagyerekekről szóló elméleteknek, vézna testében érett férfilélek szenvedése muzsikál.\"
Ezt írta Jascha Heifetzről Bálint Aladár a Nyugatban 1914-ben.

S 12 évvel később Tóth Aladár - szintén a Nyugat c. folyóirat hasábjain - így gondolkodik: \"A nagy előadóművész-poétáknál úgy érezzük, mintha minden hang a pillanat teremtő ihletésében születne. Heifetznél viszont mintha minden egyes hang, melyet megszólaltat, ősidőktől fogva készen volna, s csak ki kell vennie művészeti szertárából, hogy átnyújthassa a hallgatónak. Komoly, szigorú esztétikai törekvés eredménye Heifetz művészete, melynek semmi köze sincs az \'üres virtuózok\' boszorkánymesterkedéseihez. Nem teljes egyéni megnyilatkozás, de ragyogó egyéni kultúra.\"

Heifetz mindössze hároméves volt, amikor édesapjától elkezdett hegedülni tanulni. Még csak 7 éves, amikor már Mendelssohn hegedűversenyét játssza, s néhány év múlva (sajnos a pontos dátumokról megoszlanak a vélemények, még Heifetz születési évét illetően is) Auer Lipót növendéke lett, akiről egész életében végtelen tisztelettel beszélt. 1917-ben már Amerikában koncertezett, s karrierje gyakorlatilag mindvégig töretlen maradt. Ebben nincs is semmi meglepő, hiszen a legtöbb embert, aki egyszer is hallja őt játszani, biztosan hosszú időre rabul ejti tökéletes technikája, egészen ellenállhatatlan hegedűhangja.

Őszintén megvallom, hozzám viszont nem áll igazán közel az a fajta, kissé romantikus jellegű Mozart-interpretáció, ami ezen az 1934-ben és 1949-ben készült felvételen hallható.
Az egyébként nagyon magával ragadó zenekari hangzás számomra túl súlyos, az egész valamiféle nehéz masszává áll össze. (Persze könnyen lehet, hogy ebben az akkori hangrögzítés technikai színvonala is szerepet játszik.)

A zenekar romantikus előadásmódjához maga Heifetz is csatlakozik, alig téve különbséget Mozart és Mendelssohn muzsikája között, ezzel gondolkodóba ejtve a hallgatót: vajon most akkor mégsem úgy van ez, hogy Mozart klasszikus szerző és Mendelssohn romantikus, vagy ez az egész kérdés egyáltalán nem is olyan egyszerű?

Mendelssohn esetében biztosan nem oly egyértelmű, hiszen ő inkább valamiféle sajátos ötvözete a két stílusnak. Hegedűversenyében is zseniálisan összegzi a klasszikus örökséget a romantikával, végeérhetetlen gyönyörű dallamfolyamaival egy pillanatig sem hagyva unatkozni a hallgatót. És ez a muzsika Heifetz előadásában aztán végképp lebilincselő.

És hát romantikus megközelítés ide vagy oda, valljuk meg: a két Mozart-versenymű előadása is elképesztő. Kétségtelen, hogy ha napjainkban valaki ezt ilyen stílusban játszaná, valószínűleg megbotránkoztatná vele a közönséget - de ezen a lemezen mégis valami olyasmit hallunk, ami úgy tökéletes, ahogy van.
Olyan zenei élményt nyújt ez a felvétel, hogy az ember már nem feszegeti a stílussal kapcsolatos kérdéseket, csak hallgatja a zenét, elmerül benne, és csodálja Jascha Heifetz kétségkívül páratlan, lenyűgöző művészetét.