Csókok Desz-dúrban (Ultimate Chopin - the essential masterpieces)

Ultimate Chopin - the essential masterpieces
Bolet, Ashkenazy, Arrau, Kocsis
Universal / Decca
475 8046

Se egy árva mazurka, se egy eltévedt polonéz. Sehol egy scherzo, vagy egy kósza etűd. Még az Op.57-es Berceuse-ről és az Op.60-as Barcarolle-ról is le kell mondanunk, nem is beszélve a két nagyszabású zongoraszonátáról, vagy az f-moll fantáziáról. Az első megjegyzés e Chopin-gyűjtemény láttán, hogy kikérjük magunknak e fájó hiányokat. Hogy a dalokról, kamaraművekről oly gyakran megfeledkezünk, azt már megszoktuk (talán nem is olyan nagy baj), de hogy nélkülöznünk kell a fentieket egy reprezentatív Chopin-kiadásból, azt már nehezebben nyeljük le.

Második pillantásra, mikor az előadók nevei is a szemünk elé kerülnek, enyhül valamelyest a hiányérzet gyötrelme, bár a \"the essential masterpieces\" alcím alapján nem kimondottan komplett, műfajok szerinti bontásban szerkesztett kollekciót várnánk, de persze senki sem mondta, hogy teljes Chopin-összkiadást kapunk az ötlemezes kiadvány megvásárlásával.

De ha már így van, mindenesetre nem bánjuk. Van valami imponáló abban a magabiztosságban, mikor egyes zongoraművészek kiadójukkal karöltve összkiadásokat készítenek, még akkor is, ha ez csupán Chopin négy balladája vagy impromptui, esetleg a 24 prelűd erejéig történik, s ez azért mégsem számít olyan hatalmas vállalkozásnak, mint mondjuk egy teljes, újdonatúj Ring-felvétel elkészítése. Merthogy ebben az összeállításban a két \"kötelező\" zongoraverseny mellett Chopin valamennyi noktürnje, balladája, mindahány prelűdje és impromptuje, mellettük minden keringője is helyet kapott. Lezárt egységekbe rendeződő, ciklusokként kezelt, szigorú időrendbe szedett műcsoportok sorakoznak egymás mögé. Amit tehát elveszítünk a réven, azt megnyerjük a vámon, egy reprezentatív, a páratlanul változatos chopini formavilágot hiánytalanul felvonultató válogatás helyett teljes műsorozatokat kapunk.

Ennek fényében a Decca és a Philips ezen \"Ultimate Chopin\" címre keresztelt kiadványában nem annyira a Chopin-életmű legszebben csillogó momentumait csomagolta össze - ezt is megtette már többször, hol kisebb, hol nagyobb adagokban -, hanem a katalógusából a közelmúltban törölt, de hosszabb időre \"elfektetni\" nem kívánt lemezeit dobozolta újra. Nem bánjuk ezt sem. Az eredmény a szerkesztőket igazolta: Kocsis Zoltán valcerlemeze évek óta nem volt kapható, Jorge Bolet Chopin CD-i is ritka vendégek a boltok polcain. Ugyanez persze nem mondható el Vladimir Ashkenazy és Claudio Arrau felvételeiről, ám mindig jó újra látni e mára klasszikussá érett előadásokat. A négy zongorista, amellett hogy más-más nemzet szülöttei, meglehetősen eltérő temperamentumú, különböző habitusú művészek is egyszersmind, egymás után (vagy egymás mellett) hallgatni játékukat komoly tanulságokkal szolgál.

A kubai származású Jorge Bolet alig több mint egy évvel a halála előtt, 1989-ben készítette el a Chopin-zongoraversenyek felvételét. Noha egyesek eseménytelennek, netalán erőtlenek, ernyedtnek mondanák a stílusát, játéka számomra mégis élményszerűnek és tartalmasnak tetszett. A szólóhangszer megszólalásában mintha távoli emlékképek villannának fel, Bolet rendkívül átélten, mégis igen puhán, már-már fátyolszerűen viszi végig a futamokat, helyenként úgy tűnik, a díszítések, cirádák csak zavarják őt a mélységek gondos feltárásában. A kíséretet ellátó, Charles Dutoit dirigálta Montreali Szimfonikus Zenekar pedig makulátlanul tiszta és figyelmes produkcióval szolgál, ideális partnere Bolet-nak; a zenekar józansága és kiegyensúlyozottsága mintha ellensúlyozná a szólista ábrándos-merengő játékmódját, a hosszabb zenekari részek rendre visszabillentik a műveket azok eredendő \"versenyműszerűségébe\", ahol Bolet szólója gyakran csak a zenei szövet mélyén megbújó apró etűdöket, noktürnöket kereste.

A noktürnök előadását Vladimir Ashkenazy neve fémjelzi, a felvételeket az összkiadásba is bekerült, \'70-es \'80-as évekbeli lemezek adják. Ashkenazy nemcsak hogy nem sorrendben, de nem is egy felvételi időszak alkalmával rögzítette a noktürnöket, az egyes darabok bejátszása között eltelt idő pedig nyomot hagyott Ashkenazy stílusán is, de legalábbis sokat elmond az aktuális formájáról. A noktürn-sorozat így kissé egyenetlennek mutatja magát, bár való igaz, ahogyan Frédéric Chopin zaklatott életét is végigkísérik az e műfajban alkotott darabok, úgy Ashkenazy is gyakran vissza-visszatér hozzájuk. A noktürnöket hagyományosan a szerző \"szerelmi lírájának\" szokás tekinteni, s ez a koncepció Ashkenazy tolmácsolásain is érezhető: csiszolt játéktechnikája, billentéskultúrája, kifinomult artikulációja remekül illeszkedik az apró darabok karcsú, áttört formáihoz, a művek hajladozó, törékeny karaktere szépen simul Ashkenazy kezéhez, nem véletlen, hogy a művész már a \'60-as években alaposan kimunkált, ihletett Chopin-előadásaival tűnt fel. A fent említett egyenetlenség - akárminek is tudható be - néha igen zavaróan hat. Míg például az Op.15-ös két noktürn előadása gyönyörűen sikerül, addig az Op.48-as darabok inkább finomkodóak, ennélfogva unalmasak, jellegtelenek lettek, s az Op.62-esek vonásai is szebben kirajzolódnak a művész 2002-ben megjelent lemezén. Lényegében ugyanez igaz a balladákra is: míg az F-dúr darab egyik legjobb felvétele az itt hallható, addig az Asz-dúr ballada már felejthető, közepes előadás, az f-moll pedig szintén a 2002-es CD-n sikerült jobban.

A prelűdök Claudio Arrau olvasatában kerültek a gyűjteménybe. A chilei zongoraművész stílusa némileg elüt Bolet vagy Ashkenazy játékmódjától. Arrau \"objektívebb\" pianista, mint a fentiek, zongorázása ingadozásmentesebb, kevésbé személyes vagy átélt, inkább szemlélődő, mintsem mélyen lírai jellegű. Sokan, meglehet, kimértnek, túlzottan is tartózkodónak ítélnék őt a 24 prelűd ezen interpretációjának hallatán - ahogyan magam is.

Azonban e szerzemények esetében ez a távolságtartás inkább tűnik indokoltnak, mint a noktürnöknél. A prelűdök világa komorabb, melankolikusabb, mint a noktürnöké, emellett a bachi minta hatása is befolyásolhatja az előadói koncepciót. Chopin prelűdjeit nyilvánvalóan Bach prelúdiumai sugallták, a ciklus hangnemköri teljessége is egyértelműen a Wohltemperiertes Klavierra utal - csak fúgák nélkül. A prelűd Chopinnél nem előjáték vagy bevezető, hanem saját jogon érvényesülő, önálló és zárt zenedarab. Arrau előadása az iméntieket maradéktalanul érvényesíti a prelűdökben, miként az utánuk sorakoztatott négy impromptuben is kiválót nyújt a maga nemében. Ahogyan a prelűdök Bachra mutatnak, úgy Schubert felé kacsintanak az impromptuk, melyekben az egykori lázas rögtönzések kapnak végleges formát. Arraunál az impromptuk spontaneitása szenved apróbb csorbákat, a pillanat szülte, sietve épülő és ugyanilyen könnyedén elomló formák nála kissé merevek, kevésbé közvetlenek maradnak; Arrau billentése is határozottabb, keményebb, karakteresebb, mint Bolet-é vagy Ashkenazy-é, stílusa kimondottan epikusnak tűnik a többiekével szemben.

A kiadvány utolsó karéja a Kocsis-féle keringőlemez. A négy zongorista közül talán ő nyújtja a legmeggyőzőbb teljesítményt. Az agogika iskolapéldáit vonultatja fel, amint briliánsan egyensúlyoz a nagyvilági modorosság, a virtuozitás és a bensőséges költőiség határán. A sebes tempók alatt is tökéletesen levegősek a frázisok, magától értetődőek az arányok, célratörő, férfiasan magabiztos zongorázás az övé.

A gyűjteményben szereplő zongoraművészek mindannyian nagymesterek, de még így négyen is csak egy vékony szeletét tudják bemutatni a Chopin-játszás huszadik századi iskoláinak, hiszen egyikük játéka sem olyan merészen átromantizált, mint Horowitzé vagy Rubinsteiné, olyan drámaian szenvedélyes, mint Cziffráé, olyan egyéni, mint Pletnyové, olyan intim, mint Lipattié vagy Cherkassky-é, olyan mélyenszántó, mint Zimermané, olyan szentimentális, mint Kisziné, vagy analitikus, mint Pollinié. De hát pont ettől lesz érdemes mindannyiukat hallgatni, s egy kicsit talán ettől lesz érdemes Chopint hallgatni is.