\"A titkokat az ujjaimnak mondom el\" (Mozart: zongoraversenyek - Solomon)

Mozart: B-dúr zongoraverseny K.450,
A-dúr zongoraverseny K.488,
c-moll zongoraverseny K.491
Solomon (zongora)
Philharmonia Zenekar, vez: Otto Ackerman,
Herbert Menges (K.450)

EMI Classic 0946 3 53211 2 8

Egy 1953-as felvétel esetében nem tehetünk egyebet, minthogy elhelyezzük az előadókat a kortársak között. Gyökeresen mást nem várhatunk senkitől, mint amit a körülötte lévő világból felfoghat. Az előadók többsége akkoriban még csak érezte, hogy a klasszika, a barokk, az 1800-as évek előtti zene eltér az utána írtaktól. Legtöbben már a múlt század közepén megpróbálták jelezni valamilyen módon ezt az eltérést.

Horowitz hatalmas legenda a zongoristák között. Mégis talán kevesen tudják, hogy a romantika zenéjén kívül komolyan tanulmányozta Scarlatti műveit. A spanyol királyi udvar csembalistájának sok zseniális kis szonátáját játszotta lemezre. Hála Istennek!

Lehet, hogy Harnoncourt kutatásai még nem segítették előadását, de nélkülük is megtalálta a romantikus előadói gyakorlat keretein belül a művek értő megjelenítéséhez szükséges eszközöket. Természetesen nem az aprólékos tagolások, vagy a horizontális és vertikális arányokkal való játék révén mutatta meg a darabok lényegét. Ő – mint hangszínkirály – a pedállal, és hihetetlen sokrétű billentésmódjával mondta el Scarlattit és Mozartot is. Nem hiszem, hogy bármelyik szerző fintorogva húzta volna el a száját, mondván: \"Ennek semmi köze ahhoz, amit én írtam\".

Aztán ott van pl. Fischer Annie, aki egészen más játékos volt, mint orosz kollégája. Ő az erő, a hajthatatlanság bűvöletében dolgozott. Bár billentéstechnikája szűkebb sávban mozgott, de azon belül mindent képes volt elmondani, amit csak akart. Hangjai a gömbölyűtől a szekkóig változtak. Nem, vagy csak keveset játszott a hangok ívével és lecsengési idejével, amiben pl. Horowitz igen nagy mester volt. Pedálhasználata nemcsak Horowitzénál volt egyszerűbb, kissé szárazabb, hanem a kortársak többségénél is. Ennek következtében vesztettünk ugyan a szentimentális oldalból, de a heroikus erővel felruházott ész oldalán viszont többletet adott hallgatóságának.

Akadtak a korban olyanok is, akiket egyáltalán nem érdekeltek a stílusok. Nem kívántak mást játszani, mást mondani egy klasszikus zenében, mint a romantika darabjaiban. Ilyen volt pl. Horszowski. Ő a tipikus romantikus zongorista, aki – bár nem teljesen ész nélkül, de – ömleng a végtelenségig. Mozartban éppúgy, mint Chopinnél.

És persze sokan voltak a korban, akik úgy oldották meg Mozartot, Haydnt, vagy Bachot, hogy halkabbra, visszafogottabbra, szárazabbra vették a hangokat. Minden egy legatóív alatt hangzott el, csak különféle ’belemenések’ nélkül. Ugyanúgy pedáloztak, csak nem nyomták soha tövig a pedált, legfeljebb csak a feléig. Ugyanúgy mindig a dallam volt a fontos, csak kissé színtelenebb hangon kiemelve, mint a romantikus muzsikában.

Mindannyiuk játékában volt azonban egy közös szál, ami Solomonból hiányzik. Mindannyian a humor oldaláról közelítették meg Mozartot. Félreértés ne essék, egyikük előadásából sem hiányoztak a könnyek, de csak úgy voltak jelen, ahogyan a bohóc könnyei. Egy játékos élet színesítőiként.

Solomon Mozartja ezzel szemben ha nem is komoly, de alapvetően szomorú. A tempók szinte rezignáltan egyenletesek. A billentésmód igen kis mértékben változik csak, nagyon kell fülelnünk ahhoz, hogy észrevegyük. A pedál is egészen érdekes. Valószínűleg csak a felső teret használja, még fél-pedálokat sem igazán alkalmaz. A legatóívek dinamikája alig-alig követi a dallamívet. És mindemellé félelmetesen virtuóz. Ráadásul virtuozitása ugyanolyan rezignált, mint előadásmódja. Hallhatóan mindegy számára, hogy egy másodperc alatt két hangot, vagy tizenkettőt kell eljátszania. S amikor néha kissé vehemensebbre veszi játékát, akkor még kevesebb a pedál, az értelmi legatóíveken belül pedig kissé elválasztja a hangokat.

Őszintén szólva, először kicsit untam előadását, de a sokadik hallgatás után késztetést érzek, hogy újra alaposan átnézzem a partitúrákat. Valami ki nem mondható titkot sejtetnek a billentyűkön szaladgáló ujjai. Márpedig Mozartnak kell, hogy legyen egy ilyen ki nem mondott titka. Hiszen annyira egyszerű, hogy ésszel felfoghatatlan, mégis mitől ennyire zseniális?

Solomon szelíd, de határozott. Ez ott is érezhető, hogy a zenekar mindkét karmester keze alatt képes azt a koncepciót követni, amit a szólista diktál. Átveszik az ő szellemiségét, hogy csöndes figyelemre késztessék a hallgatóságot.

És rábírnak bennünket, hogy újra átgondoljunk valamit, amiről már azt hittük, minden ízében a miénk.