Csókosok (Földes Andor portrélemeze)

Wizard of the Keyboard
Andor Foldes - piano

Universal / Deutsche Grammophon
2 CD
477 6511

Minden újabb kiadványnak örülök, melyen Földes Andort hallani. Mert nehezen oldható ellentmondást tapasztalok a kísérőfüzetekben olvasott elragadtatott méltatások, és a szerény cédé-választék között. Bármennyire is szívügye volt sokaknak idehaza és külhonban Földes Andor hangzó életművének gondozása és publikálása, alig egy tucat kompaktlemez jelzi az ilyen irányú igyekezetet, s azok is a legkülönbözőbb rendű és rangú kiadóknál. Magam mindig is megkülönböztetett érdeklődéssel viseltettem a virsliujjú, köpcös, kopasz Földes mester művészete iránt, már csak azért is, mert hosszú esztendőkön át naponta ballagtam el óbudai emléktáblája mellett. Annyiszor olvastam el az évek során e megkopott kőlapra rótt betűket, hogy sokáig anélkül élt elmémben a legnagyobb magyar zongoristaként Földes neve, hogy akár egyetlen hangot is hallottam volna tőle.

Ahogyan sok más kiadó is, a Deutsche Grammophon manapság, hogy új felvételekre egyre kevésbé telik fogyatkozó erejéből, kénytelen az archívumok mélyére evezni sok évtizedes, de alig-alig publikált hangfelvételeket újracsomagolandó. Persze ki bánja, hogy a jelen hangszeres művészeinek kínos egyformaságába a százszor is megcsodált régiek nem feledhető egyénisége vegyül! Az EMI például - ahol egyébként szintúgy akadnak szép Földes-lemezek valahol a hangtár mélyén - a havonta megszűnésre kárhoztatott, azután mégis rendre új életre ébredő A Század Nagy Felvételei sorozattal igyekszik kivenni a részét a nagy újrakiadás-hullámból. Igaz, náluk szinte minden hónapban szót kap a tömött bajszú \"hobbikertész\", Sir Thomas. Pedig már nagyon unom, de hát, úgy látszik, az meg másoknak szívügye.

Mindazonáltal örömteli, hogy a DG is teszi, amit kell, s legalább két sűrűn pakolt cédé erejéig megemlékezik (holott nincs is évfordulója) egykori művészéről; sajnos valószínű azonban, hogy e kompiláció megjelente után a cég archívumában található egyéb Földes-felvételekre jó időre keresztet vethetünk. Mégis igazi újrafelfedezés ez a kiadvány, különösen így, hogy a lemezprogram közel két és fél órájában mindösszesen tizenöt zeneszerzőtől hoz műveket, Bachtól Virgil Thomsonig.

Akadnak, akik emlékezetükben Földest mint avatott Beethoven-játékost őrzik, mások Bartók- és Kodály-interpretációit csodálják, vagy Kelet és Nyugat nagy modernizátorainak, Sztravinszkijnak, Coplandnek konzseniális előadóművészeként tisztelik. Földes valóban összetett művészfigura volt, egyaránt kedvvel játszott Mozartot és Poulenc-et, Chopint és Albénizt, Bachot és Barbert. Igazi régimódi pianista volt, aki nem akart mindenáron szakosodni; világjáró koncertzongorista a klasszikus fajtából, aki folyvást úton van. Már gyermekként felkentnek számított. A filmvászonra kéredzkedő legenda szerint - melyet majd\' minden lemez kísérőtanulmánya siet ismertetni az olvasóval - a Budapestre látogató Emil Sauer a serdülő Földes játékát hallva őneki adja tovább a híres, Beethoventől induló Liszt-csókot, s jelzi, egyszer majd neki is tovább kell ajándékoznia e nemes gesztust. Regénybe illően indul tehát a kétségkívül kiugróan tehetséges zongorista karrierje, ám hogy csattant-e hangos Földes-puszi valamely pozsgás gyermeki orcán az évek elszaladtával, arról nem tudok.

Mi tagadás, különösnek tetszhet a mai fül számára egy ennyire vegyes és széttartó műsorral bíró lemez, még akkor is, ha a bejátszások egymáshoz viszonylag közel, az ötvenes években születtek. Kivált, hogy Földes hallhatóan nem kíván mindig igazodni a játszott darab stílusához, inkább csak a saját játékmódjához, igaz, ahhoz csakugyan hű marad mindvégig. Előadásaiban, játsszon bár klasszikust vagy kortársat, egy dolog mindig megragad, jelesül, hogy érdekesen játszik. Földes ugyanis mindig érdekesen szeret és akar játszani, élményszerűen, csakis a spontaneitás illúziójával övezve, s ez legtöbbször sikerül is neki - végig képes hatni a hallgatóra, megragadni, lebilincselni a figyelmét. Pedig nem játszik igazán szépen a szó mai értelmében. De játszik, a szó valódi értelmében.

Pedig a Bach-játék (d-moll kromatikus fantázia és fúga) egyenetlen, a Beethoven-szonáta (F-dúr, Op.10 No.2) darabosnak, döcögősnek tűnik, a Chopin-darabok (e-moll mazurka, Op.41 No.2; c-moll noktürn, Op.48 No.1) elnagyoltak és helyenként kissé kérgesnek hatnak. A modernek viszont erősek, stílusosak és jól felépítettek, Földes Bartók- (és nem mellesleg Kodály-) előadásai ugyanakkor számos meglepően finom megoldást hordoznak. A Copland-zongoraszonáta felvétele az egyik legjobb előadás a lemezen, s hitem szerint a mű valamennyi lemezfelvételét figyelembe véve is a legsikerültebbek között van, hasonlóan a Sztravinszkij-darabokhoz (Szonáta - 1924, Cirkusz polka), melyek nem kevésbé izgalmas, szín- és érzelemgazdag előadásban szerepelnek a programban.

Különös, Földessel az ember még akkor is csak ismerkedik, ha már több lemezét hallotta. Nem azért, mert folyton meglepetést okoz, hanem mert éppen az a meglepő, hogy mindent ugyanazzal a magától értetődő természetességgel játszik, bármi is szóljon az ujjai alatt. Mert valahogy mindig utat talál a művek lényegéhez, így, vagy úgy, de eléri, hogy a darabok megszólaljanak és gyönyörködtessenek. Nem alkuszik meg: ha nem a főbejáraton, a kertkapun érkezik, ha nem a bejárati ajtón állít be, az ablakon látjuk kapaszkodni. Ha nincs kulcsa, kész feltörni a zárat, csak hogy a lényeg közelébe jusson. Ezért kell rá odafigyelni, ezért jó őt hallgatni.