De hát... (Sosztakovics-zongoradarabok / Scserbakov)

SHOSTAKOVICH:
Piano Sonata No. 2 in B minor, Op. 61 (1943)
Three Pieces (1919-20)
A Child\'s Exercise Book, Op. 69 (1944-45)
Murzilka (undated, c. 1944-52?)
Five Preludes (1919-21)
The Limpid Stream - Ballet, Op. 39 (1934-35)

Konstantin Scherbakov - piano

Naxos
8.570092

Nem állítom, hogy ez a lemez százszázalékosan a van, de minek kategóriába tartozik, mindazonáltal már a tracklista olvastán akaratlanul felmerül néhány kérdés.

Biztosan mindent elő kell adni, lemezre kell venni, amit egy jegyzett zeneszerző élete során papírra vetett? Vagy, ha már megörökítődött, nem elég, hogy megvan és lehet rajta tanulmányolódni, mindenképpen a nagyközönség, a vásárlók elé kell tárni? S ha igen, milyen szempontok alapján érdemes társítani ezeket, milyen megfontolás alapján lehet a resztliket teljes érvényű opusokként közreadni? És ha már ez megtörtént, mi a túrót lehet a produktumon recenzeálni?

Érdemes-e összeverekednem bárkivel azon, hogy a perces-félperces darabokban milyen a billentés, az agogika, a pedálozás, a stílusérzékenység? Van ezekben annyi? Nem tökmindegy, mit művel a pianista? Még el sem kezdődnek, már véget is érnek a művek.

Hogy milyen logika alapján rendezték egymás mellé ezeket a darabokat, számomra rejtély. Itt van például az opusszám nélküli Három darab, 1919-20-ból, majd hat kis klimpíroznivaló, az 1944-45-ben keletkezett Gyermekek hangjegyfüzete (melyet Sosztakovics lányának, Galinának ajánlott). Helyet kapott még egy Murzilka című, ismeretlen keltezésű (a booklet szerint: \"c. 1944-52?\"), 45 másodpercnyi szöszmöt, aztán az 1919 és 1921 között komponált Öt prelűd is.
Tizenhat morzsa - és kábé ugyanennyi perc.

De hát legyen, gazdagodjék az ezt is hallottuk érzetünk, ha akarjuk, a kísérőfüzetben el is olvashatunk a darabokról pár közhelyes méltató mondatot, amilyeneket én akkor se tudnék produkálni, ha fizetnének, a booklet írója meg nyilván azért tudott.

Egy fokkal izgalmasabb, hogy meghallgatható A ragyogó patak (máshol: A napfényes patak, vagy A tisztavizű patak) című balettzene zongoraátirata is, illetve abból négy kis részlet. Az említett izgalmat az generálja, hogy míg a Kisvárosiról köztudott, hogy a hírhedt Pravda-cikk katalizátora volt, az már talán kevésbé ismeretes, hogy e kísérőzene \"ihlette\" a pár nappal későbbi, második verdiket.

Pedig semmi nem utalt arra, hogy ez a darab szolgálhat munícióul Sztálin repetájához.
A balettet először Leningrádban mutatták be, onnan került át egy az egyben a moszkvai Bolsojba, ahol a rendezőt, Lopuhovot azonnal ki is nevezték balettigazgatónak. A téma is ártatlannak (sőt pozitívnak) tűnik: vidám történések egy kolhoz életében. E lemezen meghallgathatjuk, mire táncolt a fejőlány és a traktoros, felcsendül a balerina keringője, és még két másik részlet.

Mi mondjak? A hallottak alapján én speciel nem ettől a zenétől kapnék idegbajt - igaz, e négy kis átiratból nehezen lehet megítélni az eredeti produkciót, másrészt pedig nem nekem kell egy világbirodalom lakosait védenem a nép ellenségétől és a formalista mételytől.

Visszatérve a cikk eleji kérdésekre: muszáj mindezt boltba küldeni? Hát persze. Miért ne legyen pénz belőle? És hogyan lehet eladni? Hát úgy, hogy mindezek mellé (ez esetben: elé) odatesznek valamit, ami miatt érdemes megvenni (de még mennyire!) a lemezt: a 2. zongoraszonátát.

És azt lehet hallgatni, lehet belefeledkezni az első tétel ismételgetésekre épülő dialógusaiba, a második tétel bizonytalanul bóklászó hangjaiba, a harmadik tétel variációiba, aztán lehet kezdeni elölről, mert szép és jó ez a darab...

De hát...