Apothéose mélancolique (Pierre-Laurent Aimard Schumann-lemeze)

SCHUMANN:
Études symphoniques, Op.13
Carnaval, Op.9

Pierre-Laurent Aimard - piano

Warner
25646 34262

Pierre-Laurent Aimard mindig újat akar mutatni. Minden soron következő megszólalása olyan zeneszerző műveit rögzíti, akitől eleddig még nem játszott lemezre semmit. Talán folyvást valami frisset keres magamagában, talán csak sokoldalúságát szeretné megcsillogtatni. Utóvégre mindegy is, mi az igaz, s még ha különösnek tetszik is ez a gyakorlat, a repertoárépítés önmagában nem minőségi kérdés.

Aimard a kortárs zene irányából indult el a klasszikus zongorairodalmat felfedezendő. Ligeti, Boulez és Messiaen felől. Egykor azt gondoltuk, \"hmmmm, milyen érdekes egy fickó ez a francia, ő legalább nem a fortepiano kattogását próbálja majd imitálni a Steinway zongorán\". Ebben igazunk lett. Aimard posztmodern tapasztalatokkal olvassa a klasszikát és a romantikát. A posztmodern jellegzetes kételyeivel és fenntartásaival. Ám Aimard nagy Beethoven-vállalkozása Harnoncourt mesterrel számomra csalódást keltő volt, Mozart-lemeze pedig szintén jelentéktelen próbálkozásként mutatta magát. A nagy trouvaille elmaradt. S bár Messiaen vagy Debussy művei esetében valóban kompetens előadót tisztelhetünk benne, új Schumann-CD-je inkább az előbbiekhez áll közel. Vitathatatlan kvalitásait mégsem volna helyénvaló tagadni. Aimard ugyanis szép előadásokat publikált: két nagyszabású Schumann-darab, a Szimfonikus etűdök és a Karnevál került a korongra. A felvétel a bécsi Konzerthausban készült, nyilvános hangversenyen. A CD tanúsága szerint izgalmas akusztikai körülmények között.

Hogy zavaró-e a címben már említett, szinte az egész műsoron végiglebegő melankolikus attitűd a lemez hallgatásakor? Igazából nem. Általában nem. Mégis furcsának tűnik néha, mert jómagam e műveket nem okvetlenül így képzelem. Meggyőződésem, hogy Robert Schumannál romantikusabb zeneszerzőt rajzolni sem lehetne. Õ a par excellence romantikus. Aimard koncepciója persze nem vitatja ezt, mégis, előadása amilyen kottahű, annyira öntörvényű is. De nem romantika, hanem a l\'art pour l\'art öntörvényűsége ez. Aimard bizonyosan máshogyan képzeli a romantikát, mint számos jeles elődje - akiktől magam is ellestem a Schumann-játék fortélyait. Nála a romantika iskolája nem a kies tájak lázas felfedezése, természetjárás a zord erdők mélyén, vagy felkapaszkodás a szédítő csúcsokra, s alászállás a völgyekbe, inkább szemlélődés. Kontempláció. Térképböngészés. Regényes angolkert helyett vonalzóval rajzolt franciakert. De azért intenek az ágak jobbra és balra, az élesre nyírt lombokba is beköltözik a szajkó, kihajt az érzékeny plánta, s a bokrok alján megül a tavaszi hó. Nem súlyos olajfestmény ez, csak pasztell akvarell. Annak viszont tetszetős, jól mutat a fehéren sikító, meszelt falon. A melankólia talán ennek a szemlélődő megtapasztalásnak az anamnézise, sőt, Aimard játékát hallgatva már-már szervező elvvé válik, szilárd gerinc lesz. Meg lehet szokni, rá lehet ülni, kicsit ringatózni rajta. De a Nagy Kaland itt csak videojáték, a nemes harc, a hősi ütközet \"mind csak kakasviadal\", melyet nem jegyez fel arany betűkkel az emlékezet. Bár az előadás értékeit látom és vallom, őszintén megszeretnem nem sikerült ezt a játékmódot.

Pedig a francia nagy pozőr, a borítón félig hunyt pillákkal, szája szegletében huncut mosollyal könyököl egy vasalódeszkán (?), mögötte a végtelen-nagy kékség. Jó beállítás. Aimard Schumannja azonban messze nem olyan személyes, s távolról sem olyan látványos, mint lehetne. Merthogy a művész megtehetné, képessége megvan hozzá, hogy elrepüljön a képzelet szárnyain. Csak ő nem akar repülni. Vagyis: a Szimfonikus etűdökben nem repeszti szét a zongorát a fanfárok üvöltése, s nem olvasztja el a hangszert a fafúvók ki-kicsapó lángja, vagy a vonósok izzása. A zongora marad zongora, ahogyan odatették, feketén, hidegen. Nem dinamikáról beszélek, imitációról. Vagyis annak hiányáról. Bár nem gondolom, hogy ez feltétlenül hiba volna. Viszont tisztán érzem, miért féltette Schumann e törékeny művét a közönségtől.

A Karnevál már zajosabb. Szépek a színek, van derű, mulatság, tarka vigalom. Táncok, bókok, kíváncsi tekintetek, szende oldalpillantások. Fintor a maszkon és amögött. Kikacsint a jó Chopin is, a nagy melankolikus. Így most jobb. Ez hiányzott kicsit.