Bejelentkezés Regisztráció

Hangszeres művek

A memorizálás művésze (Beethoven-zongoraversenyek Walter Giesekingtől)

2007-01-23 09:40:00 Johanna

\"Beethoven BEETHOVEN:
Piano Concerto No. 4 in G major, Op. 58
Saxon State Orchestra
Karl Böhm
(1939, Berlin)

Piano Concerto No. 5 in E flat major, Op. 73, \"Emperor\"
Vienna Philharmonic Orchestra
Bruno Walter
(1934, Bécs)

Walter Gieseking - piano

Naxos
8.111112

Walter Gieseking (1895-1956) izgalmas személyiség volt a huszadik század első felének zongoraművészei között. Állítólag nagyon ritkán gyakorolt a zongorán, helyette inkább csak fejben. Ült a partitúra fölött, elképzelte a hangzást, aztán egy idő után hibátlanul lejátszotta a művet. Órákon át tudott így ülni néma csendben, amivel meglehetősen frusztrálóan hatott például a feleségére. Ezt a memorizáló képességét - tehetségén túl persze - leginkább mesterének, Leimernek köszönhette.

Gieseking Franciaországban, Lyonban született, német szülők gyermekeként. Első zongoraóráit édesanyjától kapta, majd nagyrészt autodidaktaként szerezte tudását, amíg - tizenhat évesen - be nem iratkozott a hannoveri konzervatóriumba, ahol a már akkoriban különleges pedagógiai módszeréről híres Karl Leimernél tanult. 20 éves korára az ifjú zongorista Beethoven összes szonátájából adott koncertsorozatot. Az első világháború idején átmeneti csönd volt körülötte, de 1920-ban már debütált Berlinben, 1923-ban Londonban, 1926-ban Amerikában, 1928-ban pedig Párizsban. Akkoriban elsősorban Debussy és Ravel interpretációi miatt vált híressé. Az 1930-as években, Európában, az Egyesült Államokban és Dél-Amerikában turnézott. 1939-ben elhatározta, hogy visszatér Németországba. Emiatt náci összeesküvéssel vádolták meg, s a háború után 1953-ig nem látták szívesen Amerikában. Sokáig tartott, míg végül tisztázta magát a vádak alól.

1955-ben rendkívül zsúfolt, 10 hónapos amerikai körutat szervezett, közben kétszer is közlekedési baleset érte, s míg az első nem volt komoly, a másodikban tragikus módon elvesztette a feleségét, sőt egy tévesen megjelent újsághír alapján őt magát is halottnak hitték. Félő volt, hogy nem épül fel teljes mértékben, s többé nem játszhat majd, de mégis meggyógyult, és tavasszal újabb amerikai turnéra indult. 1956 októberében nekifogott egy Beethoven-felvételsorozatnak Londonban, az EMI-nál, de sajnos nem tudta befejezni a munkát, 26-án meghalt.

Tanárával, Karl Leimerrel közösen írták meg a 20. század egyik legfontosabb zongorapedagógiai művét, Modernes Klavierspiel címmel. A módszer elsősorban a fül és a memória trenírozásán alapul, egyfajta belső hallás kifejlesztésén, amellyel konkrét hangszeren való gyakorlás nélkül, fejben kell összerakni a zenét, kigyakorolni a hangszínt, a ritmust, a tempókat. Gieseking gyakorlatilag tökélyre fejlesztette ezt a technikát. Elképesztő memóriájával, s a Leimer-féle tanulási módszer alkalmazásával hatalmas repertoárra tett szert.

Ha hallgatjuk a felvételeit, egyszer-egyszer rábukkanunk kisebb hibákra, de ezek állítólag nem melléütések voltak, hanem a pontatlan memorizálás eredményei. A legtöbb kritikus - s a közönség is - leginkább Gieseking csodálatos hangszínéről áradozott. Leimernek az volt a véleménye, hogy Gieseking Debussyje és Ravelje a legjobb a világon. Elsődleges célja a kotta maradéktalan, minél hűségesebb megszólaltatása volt, s emiatt egyes vélemények szerint hiányzott művészetéből az egyéniség.

1951 és 1956 között lemezre vette Debussy összes szólóművét, Mozart zongoraszonátáit, Ravel összes zongoradarabját. Beethoven és Schubert műveinek felvételében hirtelen bekövetkező halála gátolta meg.

A Naxos szóban forgó lemezén Beethoven két utolsó zongoraversenye hangzik fel. Érdekes módon a G-dúr versenymű első tételét - az általam ismert felvételek alapján - Gieseking játssza a leggyorsabban. Így talán kevésbé tűnik elmélyültnek az előadás, mint Wilhelm Kempff, vagy Artur Schnabel interpretálásában, kap viszont egyfajta frissességet, lendületet. Walter Gieseking valóban csodaszép hangon, lenyűgözően zongorázik. A második tétel kárpótolja a hallgatót az első tétel viszonylagos gyors tempója után. Nagyon komoly, elgondolkodó muzsikálást hallunk, s aztán a pörgő Rondóban, az ide-oda cikázó futamok közepette ismét gyönyörködhetünk Gieseking csodálatos hangszínében, briliáns technikájában.

Nem kevésbé élvezetes az Esz-dúr versenymű sem. A szokatlan módon, a szólóhangszer kadenciájával induló, monumentális méretű, katonás lendületű első tétel lehengerlő hatású. Ebben persze igen nagy része van a zseniális Bruno Walternak és a Bécsi Filharmonikus Zenekarnak is. Nem kevésbé élvezetes a folytatás sem, de mit is mondhatnék még olyat, amit nem írtak már le számtalanszor Beethoven utolsó zongoraversenyéről? S igazán nem szeretném agyonragozni azt sem, milyen nagyszerű is Walter Gieseking művészete. Inkább azt ajánlom mindenkinek, győződjön meg róla a saját fülével. Bár első hallásra kissé zúg, meg recseg imitt-amott a felvétel, de ehhez pár perc alatt hozzászokik a fül, s biztos, hogy a zongoramuzsika kedvelőinek nagyon szép élményben lesz részük.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.