Chopiniana Hungariae (Chopin-keringők / Szilasi Alex)

CHOPIN: Keringők
Szilasi Alex - zongora
Hungaroton
HCD 32468

Megnéztem. A magyar kéziszótárakban szerepel a szó: kecseszkecsken. S most látom, még a szövegszerkesztő egyébként igencsak akadékos helyesírás-ellenőrzője sem húzza alá reflexből. A kecseszkecsken természetesen az angol catch-as-catch-can fonetikus magyarítása, jelentését így adhatnánk meg: \"fogd, ahol éred\", s a szabadfogású birkózásra szoktuk használni. Odaadó csodálójaként e sportág horpadtorrú-karfiolfülű művelőinek, mindig izgalommal telten nézem, mikor a mérkőző felek percekig gyúrják egymást, hosszasan keresvén a fogást ellenfelükön, hogy azután váll-, csípő- stb. dobásokkal szerezzenek pontokat a kíméletlen versenyben.

Valahogy így jártam én is a Hungaroton új lemezével - hazai kiadványról lévén szó nemhogy elnézőbb, de ha lehet, még inkább szigorúbb volnék, kivált, hogy nemzetközi érdeklődésre is igényt formáló albumot van módomban recenzeálni. Vagyis irgalmat nem ismerve kerestem a fogást a cédén, hol tudnék belekötni, s tollam vitriolba mártva hibáin élcelődni szokásom szerint. Forgattam alulról-felülről, néztem kívül és belül, elszántan kutattam a négynyelvű kísérőfüzet tárgyi tévedéseire vagy legalább sajtóhibáira vadászva. Mindhiába. A borítókép - bár a cég ilyen irányú munkáit rendre maró bírálatok érik - tetszetős, a további grafikai elemek hasonlóan ízlésesek és a tárgyhoz illők, a lemez már külső megjelenésében az európai színvonalat képviseli, s ezt elhallgatni nem volna helyénvaló. Ami pedig a hangszórókból várt rám, az még a mégoly csinos külalakot is felülmúlta.

A kiadó legújabb vállalkozása nem kevesebbet céloz, minthogy Fryderyk Chopin összes művét lemezre rögzíti a 2010-ben esedékes Chopin-bicentenáriumot megünneplendő. A munkák tavaly kezdődtek, s a tervek szerint négy év alatt be is fejeződnek. A projektet a Hungaroton, a Zeneszalon, valamint a lemezekkel egyidejűleg megjelenő kottakiadás gondozója, a francia a Fuzeau cég jegyzi, s a jelen cédén is közreműködő, harmincas évei végén járó koncertpianista, Szilasi Alex zongoristaként és a kották sajtó alá rendezőjeként is tevékenykedik annak élén. Nem akármilyen volumenű kezdeményezés tehát ez a fent említettek részéről, hiszen Chopin egész életművének lemez-összkiadása hatalmas idő- és energiaráfordítást, elmélyült alkotói műhelymunkát jelent. Magyar Chopin-kiadás? - tehetnék fel a kérdést hivatalból kishitű kollégáim. Miért is ne?! - válaszolnám nekik élből, hiszen hány jeles Chopin-előadót adtunk már a világnak eleddig: Ferenczy György, Vásáry Tamás, Cziffra György, Anda Géza és még sorolhatnám.

Eleddig tudomásom szerint csak a Deutsche Grammophon publikált komolyan vehető Chopin-összkiadást, benne nem kevés vitatható előadással, s nem éppen a kurrens Chopin-filológia és szöveggondozás figyelembevételével. S hogy jelen Hungaroton-vállalkozás készítői mennyire komolyan gondolják végigvinni e nagyra törő terveket, jelzi, a műveket - a kamarakompozíciók és a versenyművek kivételével - egy eredeti Pleyel 280-as zongorán szólaltatja meg Szilasi. Ha hihetünk a kísérőtanulmánynak, a keringők mellett a szonáták és a mazurkák bejátszása már dobozban van, s hamarosan napvilágot lát.

Ha már a külcsínben nem voltam képes, legalább az előadásokat értékelve megpróbálok valahogyan fogást találni a produkción, immár korántsem a két vállra fektetés, legfeljebb a szerény pontszerzés reményében, de a sorjázó briliáns valcerek között is még mindig hiába igyekszem említést követelő hibákra bukkanni. Már a legelső hangoknál rabul ejt a megszólaló zongora könnyfakasztóan gyönyörű, lágy, puha és mégis fényes hangja; a gondos hangszerválasztás időnek előtte lekenyerez.

Szilasi Alex játéka pedig jószerivel mindenben segítségünkre van, hogy a hangélmény minél teljesebb valójában nyíljon meg a fülünk előtt. Előadásában a keringők a maguk megfoghatatlan kecsességében és eleganciájában tárulnak ki, Szilasi érzékeny de határozott billentéssel, átgondolt tempóválasztás és karakterkezelés nyomán jut el a chopini zongorairodalom legszebb ékszereinek precíz kicsiszolásához. Érezhetően kerüli a szélsőségeket, nem akar úgy játszani, \"ahogy még senki sem\", sem tempóban, sem frazírozásban, sem modorban, viszont higgadtan, a megfontoltság érzetét keltve, mindenekelőtt egyenletesen zongorázik, a hangszerből sugárzó bensőséges báj mellett meggyőződésem szerint ez a produkció legmegkapóbb vonása. Különösen sikerültnek érzem az Op. posth. 70-es keringők előadását, egy árnyalattal kevésbé hatásosnak az Op.34-esek Asz-dúr és a-moll darabjait, valamint az Op.42 Grande Valse-t, ellenben igen tetszetős előadást hallani a ráadásul kapott Három skót táncban (Trois Écossaies; Op. posth. 72 No. 3, 4 & 5).

A lemez kitűnő hangzása teszi maradéktalanná az élményt: ezúttal nem a Hungaroton pesti stúdiója szolgált helyszínül a felvételekhez, hanem a diósdi Phoenix Stúdió és annak szokásos \"személyzete\" munkáját dicséri a kiadvány.

A Hungaroton ezzel a kiadványsorozattal - és nem mellesleg a Bartók Új Sorozat gondozásával -, úgy hiszem, új, szélesebb (ország)utakra lépett, némi malíciával szólva, új időszámítást kezdett. Egy klasszikus aranyköpést parafrazeálva akár azt is mondhatnám: kis lépés ez a kiadónak, de nagy ugrás a magyar kultúraterjesztésnek.