Miss Jansen harmadszor (Mendelssohn és Bruch hegedűversenyei)

MENDELSSOHN:
Violin Concerto in E minor, op.64
BRUCH:
Romance in F major for viola and orchestra, op.85
Violin Concerto No.1 in G minor, op.26

Janine Jansen - violin/viola
Gewandhausorchester Leipzig
Riccardo Chailly

Universal / Decca
28947 58328

A brit Gramophone magazin kritikusa szokatlan módon írása kétharmadát a kísérőfüzetnek szentelte Janine Jansen előző, Vivaldi Négy évszakját rögzítő kiadványa kapcsán. Úgy tűnik, még a kimért, s bizonnyal sokat látott angol recenzens is nehezen volt hajlandó lenyelni, hogy a brosúra nem kevesebb, mint hét színes fotót közöl a Decca új hegedűs-sztárjáról, s ezeken négy különböző ruhában engedi pózolni a művésznőt.

A kiadó nyilván tanult az esetből, s Miss Jansen új lemezének borítóján már kevésbé kihívó pozitúrában - ám nem kevésbé hívogató mosollyal -, s hétnél bizonyosan kevesebbszer megjelenítve üdvöskéjét a kísérőfüzet belső oldalain némileg visszafogottabbra veszi az imázst. Persze a Vivaldi-darabok extravaganciájához képest a jelen lemez műsorában helyet kapó Mendelssohn-Bruch páros germán-polgári komolysága is nyomhat valamicskét a latban. Ám attól még nem ildomos elfelejteni a tényt, mely a \"Marketing Back Office\" szobáinak falán mint örökérvényű iránymutató jelszó díszeleg: a komolyzenei CD-k vásárlói leggyakrabban középkorú, középosztálybeli, heteroszexuális férfiak, s az ő vizuális ízlésük kielégítése nem korlátozódhat csupán a tömegkulturális termékek látványvilágára, de - mutatis mutandis - annak egyes vonásai haszonnal átemelhetők a nemesebb (hogy ne mondjam: elit) művészetek mégoly kényes terepére is. Kár volna tagadni, a tesztoszteron még mindig a legmegbízhatóbb PR-tanácsadó.

S Jansen kisasszony adottságai, valljuk be férfiasan, tökéletesen alkalmasak e célra; sokunknak erről személyesen is volt alkalma megbizonyosodni, ha máskor nem, a művésznő magyarországi fellépése alkalmával. Vagy ahogyan lenn a téren mondanák mérsékelten választékos szókészletükről elhíresült cimboráim: jó nő.

Janine Jansen azonban - tavalyi koncertjén erről is meggyőzhette az érdeklődőket - nem csak szemrevaló megjelenésével hódít, de ihletett hegedűjátékával is. Mikor először olvastam a MüPa programkalauzában Jansen \"energikus\" játékáról, meg kell vallanom, elkötelezett Ojsztrah-rajongóként önkéntelenül is mosolyra kerekítettem az ajkaim. A koncert azonban meggyőzött róla, ezúttal nem a műsorfüzetekben szokásos jó szándékú füllentéssel van dolgom, Janine Jansen hegedűjátéka a hallottak alapján valóban megérdemli az iménti jelzőt. Alighanem ezért készíthetett rövid idő alatt három lemezt is a Deccánál, melyeknek programjából könnyedén kiolvasható a ma szokásos tudatos művészkép-építés stratégiája.

A legújabb CD-jén hallható Mendelssohn- és Bruch versenyművek (az e-moll hegedűverseny és a g-moll koncert elcsépelt párosítás ugyan, mégis mindig bejön), melyeknek kíséretére a lipcsei Gewandhaus Zenekart és Riccardo Chailly-t szerződtették, képesek voltak feleleveníteni az említett októberi hangversenyélményt, a lendületesen és karakteresen megszólaltatott Csajkovszkij-hegedűversenyt.

Még akkor is igaz ez, ha a lemezhang túlontúl kicsiszoltnak, már-már zavaróan sterilnek tetszik számomra, annak ellenére, hogy az előadásokat élőben, 2005-ös kora őszi koncerteken rögzítették. De legyen bármennyire is túlcsiszolt a lemezhang, vitathatatlan, a szólóhangszer és a zenekari kíséret aránya ideális: minden hallható a magánszólamban, aminek hallatszódnia kell, s bámulatos, hogy a zenekar milyen akkurátusan és pontosan, ugyanakkor gyönyörű színekkel élve követi a szólistát. Míg Chailly zenekara végig áttetsző és világos kíséretet biztosít, addig Miss Jansen hegedűhangja is éppen ilyen világos és kiművelt, s ha noha nem mindig illeszkedik makulátlanul a zenekarhoz, a művésznő játéka valóban figyelemreméltó eredményeket produkál. Hegedülése, túl azon, hogy valóban energikus, sőt helyenként vehemensen meglóduló, mégis ízlésesen tagolt és szépen formált; játéka feszültséggel teli, ám ritkán enged a szenvedély túladagolásának (pl. a Bruch-darab zárótételében), s akkor sem zavaró mértékben. Szólója hol karcsú és naivan érzéki, máshol tüzes és szenvedéllyel teli, s - különösen a Bruch-műben - éles vonalakkal rajzolt, emellett kimondottan retorikus jellegű. Talán innen érezhető legjobban Jansen stílusa: a beszédszerűség, a retoricitás, az artikuláltság felől. Az pedig valami olyasmi, melyet - különösen ilyen fiatal korban - kevesen tudnak.

Talán ezért sem forgattam olyan lelkesen a kísérőfüzetet a képeket és ruhákat számolgatván, mint tette azt éles szemű brit kollégám. Beértem a jól sikerült borítóképpel és a kétségkívül izgalmas lemezzel.