Sosztakovics arcai (hegedűversenyek / Daniel Hope)

SHOSTAKOVICH:
Violin Concerto No.1 in A minor, Op.77 (rev. 1955 as Op.99)
Violin Concerto No.2 in C sharp minor, Op.129
Romance from The Gadfly, Op.97 (arr. Levon Atovmian)

Daniel Hope - violin
BBC Symphony Orchestra
Maxim Shostakovich

Warner
2564 62546-2

Ha végignézzük Sosztakovics életművét, valószínűleg elcsodálkozunk sokszínűségén. Ennek egyik kézzelfogható magyarázata, hogy nem volt könnyű létezni az akkori Szovjetunióban. Ha az ember őszintén írt, akkor legtöbb esetben kozmopolitának nyilvánították. Ha a népzenéhez nyúlt, messze nem volt mindegy, hogy az a ország mely népének zenéjét és a feldolgozás melyik módját választotta Ha viszont a rezsimet kiszolgáló zenét írt, annak könnyen a szellemi társaktól való elszigetelődés lehetett a vége.

Sosztakovics szinte minden utat kipróbált.
Írt \"őszintén\".
Persze megkapta a letiltás bélyegét.
Mindezek után is írt \"őszintén\" - de persze csak magának.
Viszont élni is kellett valamiből, tehát jöttek a filmzenék könnyedebb muzsikái.
Foglalkozott a népzenével is, de - ki tudja, szándékosan-e avagy sem - itt is mellényúlt. A zsidó liturgikus énekek nem minden szempontból bizonyultak jó választásnak.
Aztán talán elege lett a mellőzöttségből és írt a rezsimet kiszolgáló műveket, amik ettől függetlenül azért magukon viselik a zseni kézjegyét.
Aztán később, már egy csomó betegséggel küzdve, valóban kezdett egészen egyszerű nyelvezetet használni. Ki tudja? Ekkor már talán tényleg az \"értésre\" vágyott.
Végül is mindegy, miért, a lényeg az, hogy ez a sokféle arculat mind benne volt.

Ráadásul halálának dátuma is meglehetősen közel van. Egyáltalán, az egész kor elképesztő rendszere, melyben élt, még nagyon közel van.

Az előadók is érezhetően küzdenek vele. Sokan sokféle utat járnak zenéje kapcsán.
Talán legtöbbször úgy nyúlnak műveihez, mint egy kérlelhetetlenül őszinte ember realisztikus vallomásához, melyen csak néha tör át a gondolatokat motiváló, elfojtott érzelem.
Sok tehát az olyan interpretáció - különösen a nyugati és a tengerentúli együttesek között - amelyben zenéje kissé realisztikusnak tűnik. Talán ennek egyik szép példája a lapunkban nemrég bemutatott Rattle/Chang-felvétel. S ismerve Rattle következetességét, nyugodtan tekinthetjük helytállónak felfogását.

Aztán ott vannak az orosz előadók. Elsősorban a Szentpéterváriak, akiknek sok művét írta, s akik azóta is rendszeresen játsszák darabjait. Korábban Mravinszkij, az utóbbi évtizedekben pedig Temirkanov vezetésével ők egy egész más Sosztakovicsról mesélnek. Nekik ez az ember egy cseppet sem hideg, egyáltalán nem a logika uralja. Minden hangközt, minden változást igazi mély, szláv lelkületű izzás hat át. Az ő kezükben \"sajátjukként\" éled fel Sosztakovics. S végül is miért ne hihetnénk nekik, hiszen az \"egy vérből valók vagyunk\" elv alapján ők érzik igazán a zenéjét.

És persze akadnak egészen különleges konstellációk, mint például ez a lemez, melynek kapcsán már egy jó ideje traktálom Önöket általános gondolatok füzérével.
A különleges konstellációt az adja, hogy egy nyugati apparátust vezet Maxim Sosztakovics, Dmitrij fia. A dirigens esetében az \"egy vérből valók vagyunk\" közvetlenül értendő. S ez ötvöződik a mai intellektus által uralt nyugati kultúra Sosztakovics-elképzelésével.

A létrejött zene teljesen új, kissé talán az impresszionizmusra emlékeztet. Különösen a 2. hegedűversenyt illetően, amely a későbbi daraboknak megfelelően egészen egyszerű kifejezőeszköz-tárral rendelkezik. Könnyen áttekinthető szerkezet, laza harmóniafelrakás, áttetsző hangzások.

A zenekar nem tömören, kontúrosan játszik, mint Rattle-nél, és nem is mélyreható intenzitással, mint a \"hazaiak\" szoktak, hanem könnyed, inkább csak elindított hangokat használ. A sok elengedettség, elkönnyített vonó, légies fúvóshangzás egy érzékeny, rebbenő lelkületű ember képét vázolja fel. Maxim ezek szerint ilyennek látta apját. Az ő emlékezetében így él a zenéje.

Még érdekesebb a filmzene előadása. A műfaji sajátosság ugyanis a Romance esetében is újdonságot eredményez. Marad a könnyű hangvétel, de most már folyamatos legatók formájában. Az itt leírtak természetesen érvényesek a szólista Daniel Hope-ra is. Ugyanazokat az elveket követi, mint a BBC Szimfonikus Zenekara.
S kétkedésre megint csak nincs okunk, hiszen ki lehetne hitelesebb tolmács, mint a mester fia?

S hogy mi az igazság? Talán egyik sem. Talán Sosztakovics mindegyik interpretációra elégedetten bólintana.
Nem tudjuk.
Így hát szabadon választhatunk, szabadon érvelhetünk, szabadon vitatkozhatunk ennek vagy annak a felvételnek, koncertnek a hitelességén.
Jó szórakozást, jó gondolkodást, jó elmélyülést kívánok Önöknek a rendelkezésükre álló felvételek hallgatásakor!
És persze egy jó vitapartnert, aki ellenvéleményével segít helyrerakni a benyomásokat!