Földiekkel játszó égi tünemény (Berezovszkij / Csajkovszkij, Hacsaturjan)

PYOTR ILYICH TCHAIKOVSKY:
Piano Concerto No.1 in B flat minor, op.23
ARAM KHACHATURIAN:
Piano Concerto in D flat major

Boris Berezovsky - piano
Ural Philharmonic Orchestra
Dmitri Liss

Warner Classics
2564 63074-2

Az emberiség minden korszakában léteznek olyanok, akik kapcsolatot jelentenek számunkra a megfoghatatlan, az elvont, a csoda, ha úgy tetszik az isteni felé. Ők általában az élet valamelyik területén súrolták az emberi teljesítőképesség felső határát.

Berezovszkijt mindenképpen ebbe a kategóriába kell sorolnunk. Első hallásra is egyértelmű, hogy ennyire kiegyenlített billentéssel nem sokan tudtak-tudnak ilyen gyorsan zongorázni. A Csajkovszkij-zongoraverseny 1. és 3. tétele bizony Horowitz tempójában szólal meg. (Az első tételt egy \"átlag\" zongoraművész másfél-két perccel hosszabb ideig játssza.) Ráadásul mindkét előadóra jellemző, hogy a 2. tételt és a gyors tételek dallamos részeit lassabbra veszik, mint szerényebb képességű társaik, tovább nehezítve ezzel saját maguk és a zenekar dolgát.

Horowitz annak idején pontosan ugyanazt csinálta, mint a többiek, csak sokkal szélsőségesebben. A tempón kívül a dinamika, a billentés módja, a hangszínek, a karakterek annyiszor és olyan mértékben változtak játéka során, hogy nem egyszer még a befogadó figyelme is lemaradt az elhangzottak mögött.
Azóta a dolgok kicsit megváltoztak. A romantika diadala után még a művészetekben is szükségszerűen az ész uralma következett. Ennek megfelelően Berezovszkij virtuozitása más jellegű, mint legendás elődjéé.

A hangszeres előadó-művészet talán egyik legszebb változása, hogy nagyon nagy figyelmet fordít a világos szerkezeti tagolásra. A múlt század derekáig a művészek egy-egy szívbemarkoló megoldásért minden egyebet képesek voltak sutba dobni. Manapság is szinte mindent lehet, de az elhangzottaknak segítenie kell a mű felépítésének megértését. Ha jól belegondolunk, mindössze annyi történt, hogy sokkal kevesebb teret kaphatnak az önkényes megoldások.

Berezovszkij mind vertikálisan, mind horizontálisan mellőzi az aprólékos tördeléseket. Csak a legfontosabb szólamokat emeli ki, ám azokat mindig különleges módon. Hatalmas íveket fog össze, melyeken belül alig, vagy egyáltalán nem tagol. Nincsenek a figyelmet minden pillanatban lekötő mozgalmas történések.
Van azonban helyette valami más.

Valami más, amitől az ember úgy érzi, hogy általa ismét rálelt egy csatornára az égiek felé.
Ezek a nagy ívek mintha emberfeletti tulajdonságokkal felruházva repítenének bennünket. Ugyanis a félelmetes tempó ellenére minden hang, minden, ami \"alant\" elterül, teljes részletességgel rajzolódik ki előttünk. Nem a felfogóképességünk gyorsul Berezovszkijhoz. Ő tálalja a dolgokat úgy, hogy még ebben a tempóban is könnyen felfoghatjuk azokat.
Higgyék el: fantasztikus érzés!
Egy keveset veszítünk ugyan a kortársak bőséges értelmezéshalmazából.
De azt kell mondjam: megéri!
Sőt! Mintha még jót is tenne a darabnak, hogy végre valaki megszabadította a sok ráaggatott sallangtól.

A Hacsaturjan-zongoravarsenyt nem kell megszabadítani semmitől. Ritkán halljuk még lemezen is, nemhogy élőben.
A szerző egyik korai művéről van szó, mely az 1930-as években keletkezett. Kétségtelen, hogy Hacsaturjan sokkal inkább ragaszkodott a romantikus elemekhez, mint kortársai. Az is biztos, hogy ha már ennyi hangot ilyen gyorsan akar elzongorázni az ember, akkor inkább a Rachmanyinov-zongoraversenyt választja. Mégis kár, hogy nem színesíti többször a hangversenytermek műsorát.

Érdekes darabja ez a kornak. A kapott Lenin- és Sztálin-díjak is mutatják, hogy Hacsaturjan sosem járta Prokofjev és Sosztakovics felforgató útjait. Benne van még a XIX. század minden életérzése, de szép számmal tartalmaz olyan elemeket is, melyeket ebben a században senkinek sem jutott volna eszébe leírni. Talán leginkább attól válik XX. századi alkotássá a versenymű, hogy a dallami, harmóniai ötletek rovására előtérbe kerül a ritmus. Az előadás szempontjából fontos, hogy Hacsaturjan nagyobb léptékekben gondolkozik, mint pl. Csajkovszkij. Éppen ezért az előbb említett szárnyalás, nagy ívű értelmezés különösen jól áll a darabnak.

És valószínűleg ez az oka annak is, hogy az Uráli Filharmonikus Zenekar itt sokkal inkább le tudja követni a szólistát, mint Csajkovszkijnál. A Hacsaturjan-versenyművet könnyebb a Berezovszkij-féle gondolkodásmóddal végigjátszani, mint a Csajkovszkijt. Míg a b-moll zongoraversenynél előfordul, hogy egy hajszállal lemarad a zenekar, addig a Desz-dúr koncert tökéletes egységben szólal meg.
Ettől eltekintve Dmitrij Lissz együttese minden tekintetben megfelel az eddigi tapasztalatok alapján az orosz zenekarok iránt fellépő magas igényeknek. Egészen éteri pianókat képesek produkálni, a szólóállások ugyanolyan profik, mint a tuttijáték. Egyidejűleg figyelnek az arányokra és a szólamok formálására. És persze a nagy orosz lélek mindent átütő erejével nyúlnak a zenéhez.

Mint már előbb említettem, korunk eléggé a racionalitás bűvöletében él. Mégis, bizonyos élmények azt súgják nekem, hogy van még igényünk a lelkesedés sodró lendületére, hogy igazán elragadtathassuk magunkat valami felkavaró élmény kapcsán. Ha nem így lenne, nem tombolt volna állva a fél Műpa a Szentpétervári Filharmonikusok koncertjén, nem ünnepelték volna önfeledt örömmel Jessye Normant.

Nagyon ajánlom Önöknek ezt a felvételt! Most ismét itt egy \"égi tünemény\", aki elbűvölheti a földieket!