Sosztakovics és Prokofjev hegedűversenyek (Rattle, Sarah Chang)

SOSZTAKOVICS: Hegedűverseny, No.1
PROKOFJEV: Hegedűverseny, No.1
Sarah Chang - hegedű
Berlini Filharmonikus Zenekar
Simone Rattle
EMI Classics
0946 3 46053 2 8

A ma koncertlátogató közönsége nem könnyű eset. 100-200 évvel ezelőtt egy esti operaelőadás, egy koncert a nap fő eseményei közé tartozott. A hölgyek pár órás készülődés után nyerték el báli toalettjeikben színházlátogató formájukat, az urak pedig lelkesen szervezték az eseményt körülölelő társadalmi összejöveteleket.

A ma embere általában csak ritkán jut el esti rendezvényekre, s akkor is a kocsiban, vagy a villamoson próbál nagy hírtelen ráállni a \"művészet hullámhosszára\". Egy végigdolgozott nap után, összeszedve a gyerekeket iskolából, óvodából, rendszerint már csak a tévé elé leroskadni van ereje. Ott aztán tömegestül részesülhet a már sokat emlegetett reklámokból. A legkülönfélébb termékeket igyekeznek rásózni csalóka, idillikus képek segítségével. Mindenki mosolyog, minden ragyogóan tiszta, csupa steril, karcsú, kisportolt alak néz ránk ama bizonyos doboz képernyőjéről.

Hozzá vagyunk szokva az egyszerűen bevehető, lebilincselő csomagoláshoz.
Tehát a belső értékeket is csak hasonlóképpen tálalva lehet eladni.

Sarah Chang ebből a szempontból is főnyeremény a lemezkiadó cégeknek. A tekinteteket vonzó borítótervhez nem kellett egyéb, csak egy jó fényképész, s máris kész a XXI. századi design. (Talán nem véletlen, hogy ezúttal nem Rattle került a címoldalra.)

És a lemez nemcsak ránézésre jó.
A Rattle-féle elképesztő plaszticitás ezúttal két - korban és helyszínben egymáshoz nagyon közeli - komponista különbségeit tudta maradéktalanul ábrázolni.

Az időben később, 1948-ban született Sosztakovics-művel kezdődik a lemez.
A szerző ekkoriban nem élvezi a hazai kultúrpolitika támogatását. A nyilvánosság előtt éppen azt igyekszik elhitetni, hogy idomul a Szovjetunió művészettel szembeni elvárásaihoz. A filmzenéken kívüli, komolyabb alkotásait tehát csak magának komponálhatja. A zsidó dallamokra írt ciklus, és az Első hegedűverseny is magán viseli az őt ért támadások, a magány, az elvesztett barátok miatt érzett fájdalmát.

Rattle ceruzája most is egészen pontos vonalakkal rajzolja meg a zenét. A Nocturne hangfoszlányai mögé bújó szomorú hegedűhangot külső szemlélődőként mutatja meg a hallgatónak. A titkok tudójává válunk, de nem zavarjuk a titok hordozóját. Az értelmezés ugyanis annyira világos, hogy lehetővé teszi, sőt igényli a néma figyelmet, nem kíván a befogadótól is további kutakodást.

A Scherzo mintha oldaná a feszültséget.
Kezdetben játékos tánc.
Aztán egyre démonibb, mígnem kifáradva visszasüllyed az ártalmatlan játékok közé.

A Passacagliában dolgozik a legnagyobb apparátussal. Rattle kezei között még egy tutti vonószenekari állás is egyetlen vonallá sűrűsödik. A színekkel, az intenzitásokkal operál.
A tételből kibújó kadencia világos, erőteljes játékmódja lehetőséget teremt számunkra, hogy megérthessük Sosztakovics újfajta hangközértelmezését.

A kisszekundok és a kistercek sajátos rendszerével dolgozik a szerző, melyet néha enyhítenek a kvartok és a még ritkábban megjelenő kvintek. Sarah Chang teljesen egy hullámhosszon van Rattle-lel, s a hegedűsök eszköztárát egészen leszűkítve ő is csak a hangok intenzitásával manipulál.
Ebben a környezetben pontosan erre van szükség.
Még a szinte folyamatosan alkalmazott vibrato jelenléte is megkérdőjelezhető, de semmiképpen nem zavaró tényező a művész előadását illetően.

S a végén a Burlesqe, ami magába sűríti a könnyedség és a szörnyűség két végletét.
Teljesen mai szemléletű ez a tétel is, csak sokkal mélyebb változatban, mint ami a való életben körülvesz bennünket.
Minden nagyon világos, könnyen érthető. De nemcsak a valóság szép, szívesen érzékelt oldalát illetően. Éppen ebben rejlik Rattle ördögisége. Tudja, milyen nyelven értenek kortársai, s azon \"beszéli el\" a számunkra nem kívánatos dolgokat is.

Aztán egy finom váltás következik a CD-n.
Egy zseniális előadói váltás.

A Prokofjev-hegedűverseny 30 évvel korábbi alkotás. A szerző is fiatalabb, és korábban is született 15 évvel, mint Sosztakovics. Az első világháború valahol a távolban dübörög. Az otthoni változások pedig - bár félelmetesek - egy fiatal számára még eszme formájukban magukban hordják a \"jó\" reményét is. Ebben a zenében még sokminden van a francia zene naívságából, sőt a romantika negédességéből is. Rattle azonban nem engedi a ködös érzelmek fogságában tengődni Prokofjevet sem.

Ugyanazzal a közérthető szemlélettel nyúl hozzá, mint Sosztakovicshoz. Ez a három tétel is a mi nyelvünkön szólal meg. De Sosztakovicshoz képest mégis más lesz. Sokkal gömbölyűbb, sokkal könnyedebb, sokkal reménytelibb. A hangszínek változatossága, a tónusokkal való játék a főszereplő itt is, de más szinten, mint Sosztakovicsnál. A mű kiinduló intenzitása nem olyan sűrű, nem olyan nehéz, mint az előbbieknél. Árnyalatnyival minden elviselhetőbb, s a két szerző különbsége máris egyértelművé válik.

Az előbb még egyenes, lassan húzott vonókkal manipuláló Sarah Chang pedig most többször emeli el a karsúlyát a hangszertől, kevesebbszer játszik a láb közelében. Úgy változik játéka, ahogy változik a zene, és ezzel együtt Rattle hozzáállása.

Szép, letisztult felvétel, két nagyszerű muzsikus és egy remek zenekar együttműködésével.
Õszintén ajánlom mindenkinek!