Elgar bőrdzsekiben (Hegedűverseny / Kennedy)

ELGAR: Violin Concerto
Introduction and Allegro

Nigel Kennedy (hegedű)
Peter Manning, Russel Gilbert (hegedű), Rusen Gunes (mélyhegedű), Alexander Cameron (cselló)
London Philharmonic Orchestra
Vez.: Vernon Handley

EMI
94634 57922 3

Jól emlékszem rá, amikor főiskolás koromban a kollégium hetedik emeletének egyetlen használható CD-lejátszóján hallgattuk Nigel Kennedy felvételét. Már a lemezborító is elbűvölte a mi békés zenei gondolatokhoz szokott fejünket. Egy tüsihajú, fiatal hegedűművész mosolygott vagányan szögekkel kivert bőrdzsekijének nyakkivágásából.

Budapesten kívül - amit nálunk nem egészen alaptalanul csak \"vidék\"-nek szoktak nevezni - ma is csak kevés város büszkélkedhet tisztességes komolyzenei kínálattal bíró hanglemezbolttal. Ennek köszönhetően a kisvárosi zenedékből kiszabadult konzis még a kilencvenes évek elején is csak 40-50 éves késéssel szembesült Horowitz, Heifetz, Casals muzsikájával. S a szakiskolai évek alatt nem is igen jutottunk túl ezeken a felvételeken. Aztán szép lassan azért bennünket is elértek az újabb áramlatok. Az 1956-ban született Kennedy pl. már egészen más volt. A glisszandók hiánya, az idők szabad kezelése, a vonógondolkodás egy sokkal racionálisabb hangzásvilágot képviselt, mint az elődöké. Elsőre bizony fura volt. De mindenképpen lenyűgöző.

Ha akkoriban kellett volna írnom erről a lemezről, valószínűleg nem jutok túl a szólista különlegességén. Ma már az ember látja, hogy ő is csak egy irányzata az előadó-művészet utóbbi 25 évének, amikor az ész lassan de biztosan egyenrangúvá válik a szívvel, amikor a tudomány múlt század eleji gondolkodásmód-váltása végre elérte a színpadon játszó zenészeket is.

Az 1984-es felvétel legnagyobb pikantériája, hogy a megszólaltatott zene, a zenekar játékmódja és a szólista játékmódja háromféle viszonyban áll a romantikával.

A hegedűverseny az 1910-es években keletkezett.
Ez az a korszak, amikor mindent lehet. Azt is, amit Debussy csinál, és azt is, amit Dohnányi. Elgar fantasztikus vonóshangzása - bár kétségtelenül egyéni arculattal rendelkezik - letagadhatatlanul romantikus. Az egyéni arculat magában hordja korával való élénk kapcsolatát. Már nem a felszínes érzelmek, a heroikus szerelmek, a rettenthetetlen hősök küzdelmének lehetünk fültanúi, hanem a lélek mélyén dúló, kizárólag az egyén számára fontos vívódások kerülnek előtérbe. Súlyos titkok lappanganak mindenütt, s csak kevés a megvilágosodott pillanat.

Vernon Handley a zenekar élén arra törekedett, hogy tökéletes pontossággal játssza le a partitúrát, de gondosan megőrizze az összes titkot. A szigorú tempótartás, a következetesen előkészített tempóváltások, a pontos ritmusképletek, az egységes hangzás, a tömbökön belüli plasztikus játékmód már búcsút int a Toscanini-féle zenekari hangzásnak, de a szerkezet tökéletes átláthatósága még hiányosságokat mutat. Létezik egy felvétel 13 évvel későbbről, melyen szintén Kennedy a szólista, de Rattle vezényli a Birminghami Szimfonikus Zenekart. Sajnos én nem ismerem ezt a lemezt, de őszintén kíváncsi lennék rá, hogy Kennedy fent leírt karakánsága hogyan illeszkedik Rattle határtalanul intelligens világába.
Mindenesetre annyi bizonyos, hogy a Londoni Filharmonikusokkal létrejött produkció - a némileg eltérő hozzáállás ellenére - magával ragadó felvételt eredményezett.

Kennedy egy szemernyit sem hatódik meg sok olyan helyen, ahol még most, a szentimentalizmustól oly távoli XXI. században is szívesen vennénk egy-két könnycseppet. A zenekar azonban megédesíti számunkra ezeket a pillanatokat. A szólista pedig cserébe átsegíti őket minden olyan ütemen, ahol szívük szerint engednének a Toscanini-szellemiség csábításának.

Ez a kölcsönös egyensúlytartás nem érvényesül az Introduction és Allegróban. A vonósnégyes hömpölygő érzelmességgel illeszkedik a zenekar végeláthatatlan legatóiba. Ha fejben kicsit visszalépünk az időben és engedjük előtérbe jutni érzelmeinket, szeretni fogjuk ezt a pár perces felvételt is.

A hegedűversenyt azonban mindenképpen ajánlom figyelmükbe. Profi muzsikusok igényes előadása révén lehetünk fültanúi a XX. században végbemenő lassú stílusváltás egy lépcsőfokának.