Az eltűnt idő nyomában (Vásáry / Chopin, Liszt)

CHOPIN: 4 ballada
LISZT: h-moll szonáta
Vásáry Tamás - zongora
Hungaroton
HCD 32271

Jóllehet, első hallásra teljesen sablon-műsornak tűnik, nem könnyű feladatra vállalkozott Vásáry Tamás, amikor ezt az összeállítású programot vette fel egy lemezre. Ugyan két, a romantika korában alkotó komponistáról beszélünk, és ha megállítanánk az utcán 10 olyan embert, akinek mond valamit e két szerző neve, biztos, hogy a 10-ből legalább 8 pontosan emiatt egy kategóriába tenné Chopin és Liszt műveit, mégis a kettő tűz és víz.

Nem is túl gyakori, hogy valaki ugyanolyan jól, mélységében tudja interpretálni kettejük alkotásait. Többnyire Liszttel szokott meggyűlni az előadók baja, félreértvén műveinek mondanivalóját - bár nálunk, magyaroknál (egy nemzeti okból jelenlévő, erős és állandó Liszt-kultusznak köszönhetően) általában nem jellemző ez a fajta üres virtuozitás, Vásáryra különösen nem. Saját bevallása szerint hozzá Liszt zenéje áll közelebb, annak ellenére, hogy a világ inkább Chopin-játékosként ismeri - mivel lemezre játszotta összes zongoraművét.

A borítót nézegetve megakadt a szemem az időtartamokat jelző számokon. Különösen a h-moll szonáta bő 27 perce tűnt kevéskének, de a balladák a \"szokásostól\" inkább lefelé eltérő számai is csak fokozták kíváncsiságomat.

Az első meghallgatás utáni reakcióm az volt, hogy valóban Liszt zenéje áll közelebb az előadóhoz. Mivel nehéz és kényes mezsgye, amin ilyenkor a véleményírónak mozognia kell (meghúzni a határt a kottahűségen alapuló előadási tradíciók és az előadó művészi szuverenitása között), ráadásul jelen esetben én is hasonló irányban vagyok elfogult, a szokásosnál is többször meghallgattam a felvételt. Mindezek dacára a véleményem később is megmaradt.

Persze egészen más érzés, ha az ember előadói szuverenitásról beszélhet, és nem nagyítóval kell keresgélnie az önálló gondolatot, mint mondjuk Lang Langnál. Vásáry valóban előadóművész, vannak gondolatai, érzései az általa játszott/dirigált művekről, és át is tudja adni azokat. Nála például mindig teljesen világos az adott mű struktúrája, mind \"vízszintes\", mind \"függőleges\" irányban. Tudja, hogyan kell Chopint, vagy Lisztet játszani - kifejezetten jó hallgatni például az elegánsan virtuóz futamokat (ahol az elegancia dominál, nem a virtuozitás), vagy a líraian megformált dallamíveket; de ha arról van szó, képes ujjaival korát meghazudtoló lendülettel szaladgálni a klaviatúrán. A négy ballada interpretációjában mégis van néhány pont, ahol számomra nem érződik kellően megindokoltnak a művészi szabadság, túlságosan is tagolt például az F-dúr és az Asz-dúr ballada első része, többször megtörik az ív.

A h-moll szonátában nem volt ilyen érzésem, ha valami másképp is szólalt meg, mint az jól esett volna, Vásáry el tudta hitetni, hogy az ő megoldása (is) igaz. Akkor tudok igazán elismeréssel adózni egy produkció kapcsán, amikor az előadás hallgatása közben el tudom felejteni, hol is vagyok éppen, vagy ha felsóhajtok magamban: \"jé, ez is benne van ebben a darabban, ezt eddig észre sem vettem!\" Nos, ez a felvétel ilyen.

A \"hiányzó 2 percnek\" pedig nem sikerült nyomára bukkannom, sehol nem tudtam rajtakapni Vásáryt, hogy \"túl gyorsan\" játszana - hogy hogyan csinálta, az legyen az ő titka.