Játék határok nélkül (Mozart-zongoraversenyek)

MOZART:
F-dúr zongoraverseny, K.459 ⁽¹⁾
A-dúr zongoraverseny, K.414 ⁽²⁾
D-dúr koncertrondó, K.382 ⁽³⁾
A-dúr koncertrondó, K.386 ⁽⁴⁾
A-dúr zongoraverseny, K.488 ⁽⁵⁾
C-dúr zongoraverseny, K.415 ⁽⁶⁾
Esz-dúr zongoraverseny, K.449 ⁽⁷⁾

Clara Haskil ^{(1, 6)}, Margrit Weber ⁽²⁾, Annie Fischer ^{(3, 4)}, Monique Haas ⁽⁵⁾, Mieczyslaw Horszowski ⁽⁷⁾ - piano
Berliner Philharmoniker ^{(1, 5)}, Festival Strings Lucerne ^{(2, 6, 7)}, Bayerisches Staatsorchester ^{(3, 4)}
Ferenc Fricsay ^{(1, 3, 4)}, Rudolf Baumgartner ^{(2, 6, 7)}, Ferdinand Leitner ⁽⁵⁾

Universal / Deutsche Grammophon
00289 477 5808

Nagyon szép és felettébb sokrétű kiadvánnyal gazdagodott a Mozart forever sorozat. Öt szólista - akik egytől egyig más ország szülöttei -, három karmester és három zenekar játékában gyönyörködhetünk, a legkülönfélébb összeállításban. Sokféle egyéniség, elképzelés találkozik, melyek mindegyikének középpontjában a szerző elgondolása állt. Körképet kaphatunk arról, hogyan is gondolkoztak 50 évvel ezelőtt a Mozart-interpretációról. Kicsit más, mint a miénk, de vitathatatlanul hiteles és lenyűgözően izgalmas.

A K.459-es F-dúr versenymű és a K.415-ös C-dúr versenymű szólistája a román nemzetiségű Clara Haskil. Az ismertető füzetecskéből megtudhatjuk, hogy szerette volna felvenni Rafael Kubelikkel az összes Mozart-koncertet, a terv azonban sajnos nem valósult meg, így az utókor számára csak három Mozart-zongoraverseny felvétele maradt fenn tolmácsolásában.
Meglehetősen markáns egyéniségű, kiváló művész volt. A korra jellemző szabadabb tempókezelés messze nem a legfontosabb kifejezőeszköz előadásában. Mozart-játékosként elsősorban változatos billentésmódja lenyűgöző, de a jobb pedál árnyalt használata is hozzájárul az élvezetes előadáshoz.

Margrit Weber, svájci zongoraművésznő előadásában a K.414-es A-dúr zongoraversenyt hallhatjuk. Az ő játéka sokkal egyoldalúbb, mint Clara Haskilé. Nála minden dinamikai szintnek megvan a saját hangszíne, s ezen nem változtat játék közben. Fortéja fényes, tónusos hangszínen szól, s ahogy halkul a hangerő, úgy puhul vele együtt a hang is. Viszonylag sok jobb pedált használ, de ez legfeljebb csak az erőteljesebb részeken zavaró. A billentésmód egysíkúsága keveset mutat meg Mozart finom, zseniális ötleteiből, de a mozgékony, virtuóz hangszerkezelés remekül visszaadja a saroktételek alaphangulatát.

Az első CD két záró darabja nem versenymű, hanem egy-egy koncertrondó: a K.382-es D-dúr és a K.386-os A-dúr.
Ezekben a darabokban a versenyművekkel ellentétben a zenekar egyenrangú félként áll szemben a zongorával. A formából következően több a zenekari közjáték, s a közös részeknél is szorosabb az egység szólista és együttes között.

A lemez első maghallgatásakor gondosan ügyeltem rá, hogy ne tudjam, melyik darabot ki játssza. Már akkor a koncertrondók előadói voltak a legmeggyőzőbbek számomra. Így aztán bátran merem méltatni a felvétel két magyar főszereplőjét anélkül, hogy elfogultsággal vádolhatnának.

A virtuozitás, az egyszerű, értelmes tagolás, a mozarti karakter mellett Fischer Annie játéka a szerző legapróbb ötleteire is felhívja a figyelmet. Az egyes dinamikai szintek átnyaltságát nemcsak az eltérő intenzitás és erő adja, hanem a hangok lecsengésének időtartama és módja is. A zene történéseihez igazodva váltogatják egymást a gömbölyű, az ovális, a hosszú és az egészen száraz, secco hangok. És mindez természetesen elképesztően virtuóz tempóban.
A zenekar pedig (Fricsay Ferenc vezetésével) egy test, egy lélek a zongoristával, különösen ami a szebbnél szebb fúvós állások megvalósítását illeti.

Sokunk kedvence a K.488-as A-dúr versenymű, amely a lemezen Monique Haas francia művésznő tolmácsolásában hallható. Haas az eddigi szólistáktól egészen eltérő felfogásban játszik. Hihetetlen könnyed, világos, levegős billentésmódja nagyon jó alap a Mozart-művekhez. A saroktételek eleven, tavaszi könnyedségű hangulatát remekül ellensúlyozza a II. (Adagio) tétel egyszerű, a művész kezei között szinte magától megszülető csöndes szomorúsága.
Ujjai nem túl beszédesek, játékának nagysága inkább a harmadik tétel végére megszülető egység megteremtésében rejlik.

Az utolsó szólista a lengyel születésű, de Amerikában élt zongoraművész: Mieczyslaw Horszowski. Míg a Hölgyek többé-kevésbé függetlenedni tudtak koruk előadói irányzatától, addig Horszowski teljes egészében annak bűvöletében interpretálja a K.449-es zongoraversenyt. A pedálkezelés, az ez által létrejött hangszínek, a dinamika megválasztása, a sok, kevéssé tagolt legato-ív inkább a bennünk élő romantikus hangzásvilágot idézik, mint a klasszikáét. Nála is minden momentum egy világos, érthető értelmezés része, csak egy másik nyelvezetet használ.
Számomra kevéssé szimpatikus a felfogása, de biztos vagyok benne, hogy a lemez vásárlói között szép számmal akadnak majd, akiknek ő áll legközelebb a szívéhez.

És igaz ami igaz, e nélkül az interpretáció nélkül nem lenne teljes ez az 1950-es években készült körkép. Akkoriban sokan játszottak így Mozartot.
Éppen ez a gyönyörűsége ennek a kiadványnak, hogy rendkívül színes képet fest a zeneszerzőről.

Keveset szóltam eddig a zenekarokról. Viszonylag nagy, 40-50 fős apparátussal játszanak, mégis mindhárom együttesről elmondható, hogy teljes mértékben követik a szólisták mozgalmasságát. Természetesen az ő játékukban is megmutatkoznak a korra jellemző előadói jegyek: a kevéssé tagolt legatók, az állandó, viszonylag egyenletes sűrűségű vibrátók. De a nagy íveken belül tökéletesek pl. a súlyviszonyok, ami biztosítja a mozgékonyságot, az idő Mozartra oly jellemző természetes tagolását. S teljes mértékben partnerek a szólisták zenei ötleteinek megvalósításában.

Fricsay mellett Ferdinand Leitner és Rudolf Baumgartner dirigálja a Berlini Filharmonikusokat, a Lucerne-i Fesztivál Vonószenekart és a Bajor Városi Zenekart.

A 200. évforduló környékéről ilyen felvételek maradtak ránk Összehasonlíthatjuk a 250. évforduló kiadványaival. A szerencsésebbek - és főleg az ifjabbak - pedig majd a 300 éves jubileumi kiadványok tükrében is meghallgathatják ezeket a felvételeket.