Látható, hogy Kocsis Zoltán mint dirigens immár nagyon sok mindent a magáénak tudhat, ami esetleg 10 vagy 15 éve még hiányzott karmesteri eszköztárából, de azt hiszem, amit mostanra meg tud valósítani a zenekarral, az nem elsősorban ebből az idők során "felszedett" rutinból, hanem eredendő zeneiségéből táplálkozik.

Immár évszázadok tapasztalata mutatja, hogy a remekműveknek olykor évtizedekre van szükségük, hogy a koncertlátogatók többsége befogadja őket. Lutosławski Gordonkaversenye negyven évvel születése után utat talált a budapesti közönség szívéhez. Gond nélkül illeszkedett korábbi korok remekeihez. Befogadtatott.

A Pozsonyi Nemzeti Színház operatársulata néhány évvel ezelőtt Donizetti Az ezred lánya című vígoperájával mutatkozott be dalszínházunkban. Produkciójuk kellemes emléket hagyott bennem, ezért is készültem örömmel mostani vendégjátékukra.

2007-ben indult az a koncertsorozat, mely a volt Osztrák-Magyar Monarchia immár az Európai Unióban összetartozó országainak vezető együtteseit mutatja be. Így a magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar évente vendégül látja a Cseh, a Szlovén, a Szlovák Filharmonikusokat és a most idelátogató osztrák Tonkünstler Zenekart is.

Úgy gondolom, hogy egy zeneműnek egyszeri elhangzás után is mély nyomokat kell hagynia a hallgatókban, és ezt az idei Mini-Fesztivál nyitóhangversenyén csak néhány szerzőnek sikerült elérnie. Legtöbbször maga az előadás is meggátolta a mű tökéletes érvényre jutását. Szerencsére másnapra a helyzet sokat javult.

Peskó Zoltán közreműködése – úgy érzem – egyelőre nem hozott drámai változást, de ettől függetlenül és minden zavaró apróság ellenére továbbra is bátran ajánlom a Pannon Filharmonikusokat. Hangversenyeiket biztosan mások is éppúgy élvezni fogják, ahogyan én élveztem ezt a koncertet

Volt itt minden, mi hiszékeny, gyermeki fülnek ingere, s mi az izgalmas és lapidáris történeteknek veleje és esszenciája: harcolás és összeveszés, tündérség és babona, csodamadár és bűbájos szerelmesek.

Nézze el a kedves Olvasó, hogy a Magyar Szimfonikus Körkép január 17-i előadásáról, a Debreceni Filharmonikus Zenekar és a Debreceni Kodály Kórus koncertjéről némileg pamfletszerűen olvashat az alábbiakban.

Az egyetlen, láthatatlan, ábrázolhatatlan és elénekelhetetlen örökkévaló (A kiegészített Mózes és Áron bemutatója)

Hogy milyen lesz a harmadik felvonás utóélete, avagy lesz-e egyáltalán, nem tudom. Abban vagyok rendíthetetlenül biztos, hogy az a figyelem, az az elszántság és elmélyültség, amit Kocsis erre a műre áldozott tanulás és komponálás közben, az egész előadásban – tehát az első két felvonásban is – triplán kamatozott.

Egyvalamit le kell szögezni még az elején: akár tetszett valakinek a produkció, akár nem, Takács-Nagy Gábor személye, tevékenysége még a szokásosnál is jobban jelet, nyomot hagyott a hangverseny szinte minden egyes pillanatán.