„A legenda feltámad” – olvashattuk a műsorfüzetben a Philharmonia Hungarica koncertjéről. Ez azonban kissé félrevezető információnak bizonyult, ugyanis valójában a Telekom Szimfonikus Zenekar adott koncertet, kiegészülve néhány vendégmuzsikussal, akik valaha a legendás zenekar tagjai voltak.

Akik nem hallották, sajnálhatják, akik hallották, azok remélhetőleg sokáig emlékezni fognak arra az egységes, felszabadult muzsikálásra, mellyel a Szentpéterváriak olyan élethűen idézték fel az orosz romantika lenyűgöző korszakát.

Miquèu (vagy Michel) Montanaro különleges figura, nemcsak azért mert okcitán-francia létére beszéli a nyelvünket is, hanem azért, amit mond, és ahogyan mondja, szóval és zenével. Kompozíciói egy kicsit mindenkit olyan vagabund világvándorrá varázsolnak, mint amilyen a szerző maga.

Hogy az alma mater zsúfolásig tele volt, nem csak diákokkal, hanem a magyar zenei élet prominens képviselőivel, azt jelentette, hogy ritka esemény kezdődik: egy kiforrott művészjelölt hivatalosan is művésszé válik.

A programot 4+1 címmel hirdették, nyilván arra célozva, hogy a négy ifjú magyar szerző után, kvázi ráadásként, egy kipróbált veterán szerző új művének magyarországi bemutatóját is megkaphatja, aki kibírja addig. Ráadásul ezúttal az ifjak diplomadarabjaiból szemelgettek, és hát – valljuk be – épeszű diák vizsgán nem kockáztat. Ilyen alkalomra tisztességes, a szakmai felkészültséget bizonyító kompozíciót kell előadni.

Kíváncsi vagyok rá, hogy Bruckner zenéje szervesebben jelen lesz-e a jövőben a zenekar életében, mint korábban, mindenesetre a szándék – és előrebocsátom: az előadás színvonala – nagyon határozott lépésnek tűnik.

Kocsis zongorázása élet- és tetterős, már-már azt mondanám: harsány; a hallgató sosem kételkedik benne, hogy mondanivalója van, s addig el nem emeli a kezét a billentyűk felől, míg ezt maradéktalanul nem közölte velünk. Nem vész el a részletekben, a nagyobb egységek érdeklik, a hangsúlyozás elvéthetetlenül pontos, a tagolás világos és erőteljes íveket húz.

A zenekar lassú reakcióidejéért nagymértékben felel az olasz származású karmester. Úgy tűnik, D’Agostino – együtteséhez hasonlóan – kissé nehézkes egyéniség. Számára a zenekar visszahúzása nem javítandó hiba, hanem természetes közege a muzsikálásnak.

Ha egy újonnan alakult kamarazenekar hivatalos bemutatkozásának alkalmából éppen Vivaldi agyonhasznált opusát választja, a leendő hallgatóban joggal merül fel a gondolat, hogy hátha azért, mert valamiféle eddig még nem hallott elképzelése van a műről, amit feltétlenül meg akar osztani közönségével. Más mentséget legalábbis nem igen tudok elképzelni.

Ismétlőkonczert (Az Operaház 1884. szeptember 27-i nyitóelőadásának műsora)

Nagy óhajtást kelté bennünk a nagy ünnep újdonász megköszöntése, mellyben a nagyközönség öröminek kedvére az egykorú Sugár út maga is változhatott nézőtérrül, befogadván a mindennemű szépségre éhezőket.