Javított kiadás – A nibelung gyűrűje a Műpában

Ismét június és ismét Wagner-napok Budapesten. A Műpa vállalkozására idén is sor kerül(t), és remélhetőleg a következő év is a terveknek megfelelően alakul, amikor majd egy teljes Ring mellett a Trisztán és Izolda kerül színre. Most A nibelung gyűrűje első szériáját láttuk.

Ha nem is sikerült minden tökéletesen, és maradtak is kihasználatlan lehetőségek (főként a humor, a játékosság, a még konkrétabb zenei ábrázolások megvalósításának terén), a közönség tagjai, s úgy hiszem, az előadók mindegyike is elégedettséggel a szívében távozhatott a Zeneakadémia nagyterméből.

Szikora János Saloméja húsz év elteltével még mindig színen van, s a rendezés ma is életképes. A figurák mozgatása pontosan szolgálja a drámát, s nem utolsósorban a zenei megvalósítás még mindig eléri a kívánt hatást.

Az UMZE Ligeti-koncertje

Nincsenek vérmes reményeim, nagyon jól tudom, hogy Ligeti művei a komolyzene kedvelői között is csak egy szűk réteg érdeklődésére tarthatnak számot. De abban biztos vagyok, hogy ha valaki csak véletlenül tévedt be az UMZE idei Ligeti-koncertjére, az a jövő évi dátumát már vastag filccel írja a naptárába. És akkor 2010. május 27-én még többen találkozunk.

A Cseh Filharmonikus Zenekar és Zdenĕk Mácal olyan rálátással, bölcsességgel és lenyűgözően mély érzelmi töltettel adta elő Martinů és Mahler szimfóniáit, mellyel még a fővárosi koncertek rendszeres látogatója is csak ritkán találkozhat.

Paavo Järvi, túl azon, hogy remekül képes menedzselni magát, csakugyan figyelemre méltó dirigensként kér egyre terebélyesebb helyet a jelen legjobbjai között. Ahogy én látom, titka nem kíván regénybe illő kódfejtést, az csupán ennyi: muzikalitás. Nem több. Nincs semmi misztérium, semmi mágia, semmi nem evilági hókuszpókusz vagy megfejtésre váró enigma. A mágia a muzsika maga.

A koncertet a dirigensi poszton előzőleg beharangozott Kovács János helyett Gál Tamás vezényelte. Természetesen nem szerencsés egy ilyen, az előadás előtt nem sokkal bekövetkező személycsere, és ez akkor is igaz, ha a megszólaltatott művek technikai probléma elé aligha állították az Óbudai Danubia Zenekart.

Valerij Gergijev ma bármely karmesterversenyen kiesne. Mit kiesne, még az előválogatáson se jutna túl. Elköveti az összes alaphibát, amit csak lehet – és mégis: a zenekar szólt, mint az álom. A hírhedt budapesti publikum, amely a koncerteket alapesetben tüdővészes Violettaként haldokolja végig, ezúttal csendben várta a darabok végét, hogy azután annál nagyobb ovációban részesíthesse a karmestert és együttesét.

Lehetett már hallani a Budapesti Fesztiválzenekart ennél egységesebben, precízebben, adott esetben nagyobb összpontosítással muzsikálni. Volt már meggyőzőbb a zenekari egység, kifinomultabb az összhangzás. A helyzet azonban az, hogy az együttes olyan felmérhetetlen mennyiségű belső energia hordozója, amiről azt gondolhatnánk, önmagában elégséges a Zeneakadémia egyetlen mozdulattal való újjáépítéséhez.

Nem gondolom, hogy ez a rossz csillagzat alatt született Négy évszak lenne a Budapesti Vonósok igazi névjegye. Emlékezzünk inkább a Haydn utolsó tételére, a Lorca-sanzonok fojtott tüzére, s a Schubert érzékeny hangvételére. Akkor joggal köszönthetjük ezt a kis kamaraegyüttest is a Szimfonikus Körkép tagjai között.