Az Egmont-nyitánnyal indult a koncert, s én akkor még nem is sejtettem, hogy a program fénypontjának vagyok szem- és fültanúja. Később azon tűnődtem, hogy ha ezen az estén hallottam volna először életemben a MÁV Zenekart, s nincs mögöttem például a legutóbbi Haydn-koncertjük kellemes élménye is, vajon akarnám-e hallani őket ismét?

A Grazioso Kamarazenekar koncertje számomra a profizmust képviselte. De jelen esetben a profizmusnak azt a fajta attitűdjét éreztem, ami már valószínűleg nem jut el a kételkedésig, a pontosabb kérdések megfogalmazásáig, így a helyesebb válaszokig sem. A profizmusnak azt az arcát láttam, ami elfeledte az alázatot.

Az első Budapesti Wagner-napok alkalmából álmélkodtunk a színvonalon, a másodikat élveztük – negyedik alkalommal pedig már elvárjuk. Mintha kissé el lennénk kényeztetve! E mostani Parsifal nagyon szép előadás volt, de – a rendezés néhány újítása miatt – kevésbé éreztem fókuszáltnak, mint a 2006-os bemutatót.

Javított kiadás – A nibelung gyűrűje a Műpában

Ismét június és ismét Wagner-napok Budapesten. A Műpa vállalkozására idén is sor kerül(t), és remélhetőleg a következő év is a terveknek megfelelően alakul, amikor majd egy teljes Ring mellett a Trisztán és Izolda kerül színre. Most A nibelung gyűrűje első szériáját láttuk.

Ha nem is sikerült minden tökéletesen, és maradtak is kihasználatlan lehetőségek (főként a humor, a játékosság, a még konkrétabb zenei ábrázolások megvalósításának terén), a közönség tagjai, s úgy hiszem, az előadók mindegyike is elégedettséggel a szívében távozhatott a Zeneakadémia nagyterméből.

Szikora János Saloméja húsz év elteltével még mindig színen van, s a rendezés ma is életképes. A figurák mozgatása pontosan szolgálja a drámát, s nem utolsósorban a zenei megvalósítás még mindig eléri a kívánt hatást.

Az UMZE Ligeti-koncertje

Nincsenek vérmes reményeim, nagyon jól tudom, hogy Ligeti művei a komolyzene kedvelői között is csak egy szűk réteg érdeklődésére tarthatnak számot. De abban biztos vagyok, hogy ha valaki csak véletlenül tévedt be az UMZE idei Ligeti-koncertjére, az a jövő évi dátumát már vastag filccel írja a naptárába. És akkor 2010. május 27-én még többen találkozunk.

A Cseh Filharmonikus Zenekar és Zdenĕk Mácal olyan rálátással, bölcsességgel és lenyűgözően mély érzelmi töltettel adta elő Martinů és Mahler szimfóniáit, mellyel még a fővárosi koncertek rendszeres látogatója is csak ritkán találkozhat.

Paavo Järvi, túl azon, hogy remekül képes menedzselni magát, csakugyan figyelemre méltó dirigensként kér egyre terebélyesebb helyet a jelen legjobbjai között. Ahogy én látom, titka nem kíván regénybe illő kódfejtést, az csupán ennyi: muzikalitás. Nem több. Nincs semmi misztérium, semmi mágia, semmi nem evilági hókuszpókusz vagy megfejtésre váró enigma. A mágia a muzsika maga.

A koncertet a dirigensi poszton előzőleg beharangozott Kovács János helyett Gál Tamás vezényelte. Természetesen nem szerencsés egy ilyen, az előadás előtt nem sokkal bekövetkező személycsere, és ez akkor is igaz, ha a megszólaltatott művek technikai probléma elé aligha állították az Óbudai Danubia Zenekart.