Határozottsága bizonyára önbizalmából, önbizalma alighanem tehetségéből fakad: Berezovszkij tud zongorázni. Aki ilyen tempónál is képes ennyire kiegyenlítetten, biztos kézzel játszani, arról nem is érdemes egyebet összehordani. Zongorázása mentes minden felesleges sallangtól, manírtól, szemfényvesztéstől.

Volt már róla szó: a Pannon Filharmonikusok hangversenyeit igyekszem kiemelt figyelemmel követni, és az utóbbi hetek történései – enyhén szólva – sem tettek közömbössé. Nagyon remélem, hogy Pécsett folytatódik a szívós és kemény munka. Ha pokolra is kell érte menni, jár nekik a siker.

Már sokan és sokszor leírtuk: legnehezebb azt megfogalmazni, amikor valami nagyon jó. Könnyű a hibákat ecsetelgetni, a csúnya és hamis hangokat kifogásolni, a zeneietlen megoldásokat felemlegetni, neheztelni az együttes nehézkes, vagy stílusidegen hangzása miatt. Nos, ezen az estén semmi effélében nem volt részünk.

Higgyünk a zsűrinek, hogy most ők voltak a legjobbak, de bennem mindig ott motoszkál a kisördög, hogy nem maradt-e a „futottak még” névsorban olyanok, akik sokkal többre érdemesek, mint egy zenei verseny elő- vagy középdöntője.

Mahler, Krása, Sollima, Mahler, Fischer

A Mahler Ünnepen sem halljuk a mester több művét, mint egyébként, és ezt akkor is fájlaljuk, ha Fischerék műsorpolitikája rendszerint pótolja a réven, amit elvesz a vámon. Idén a szerző hatodik ("Tragikus") szimfóniája mellett a nevezetes theresienstadti gyermekoperát, és egy Giovanni Sollima-ősbemutatót is kínált a Fesztiválzenekar.

Az évadnyitó Figaro házassága ugyan elég régi produkció, számos előadó megfordult már Galgóczy Judit rendezésében, de még sosem fordult elő, hogy az öt főszereplőből négyen világszínvonalat nyújtottak volna. Az ünnepi apropóból a rendezést is sikerült leporolni, néhány apróbb változtatást belecsempészni az előadásba.

A Corvina Consort tagjai hangsúlyt fektetnek a korhű előadásmód bemutatására, ehhez kiváló zenei képzettséggel rendelkeznek, összeszokottak. Szükséges is, a 16. századi vokálpolifónia már a képzett zenészeknek íródott, hiszen annakidején a schola cantorumokban vagy a maîtrise-ekben napi több órás, éveken át tartó képzés folyt.

Az Egmont-nyitánnyal indult a koncert, s én akkor még nem is sejtettem, hogy a program fénypontjának vagyok szem- és fültanúja. Később azon tűnődtem, hogy ha ezen az estén hallottam volna először életemben a MÁV Zenekart, s nincs mögöttem például a legutóbbi Haydn-koncertjük kellemes élménye is, vajon akarnám-e hallani őket ismét?

A Grazioso Kamarazenekar koncertje számomra a profizmust képviselte. De jelen esetben a profizmusnak azt a fajta attitűdjét éreztem, ami már valószínűleg nem jut el a kételkedésig, a pontosabb kérdések megfogalmazásáig, így a helyesebb válaszokig sem. A profizmusnak azt az arcát láttam, ami elfeledte az alázatot.

Az első Budapesti Wagner-napok alkalmából álmélkodtunk a színvonalon, a másodikat élveztük – negyedik alkalommal pedig már elvárjuk. Mintha kissé el lennénk kényeztetve! E mostani Parsifal nagyon szép előadás volt, de – a rendezés néhány újítása miatt – kevésbé éreztem fókuszáltnak, mint a 2006-os bemutatót.